A német színésznő, Sandra Hüller idén két szereppel is versenyez Cannes-ban. Jonathan Glazer és Justine Triet versenyfilmjét is megnéztük a fesztiválon, és ismét megállapítottuk, hogy Hüller napjaink egyik legtehetségesebb színésznője, akinek minden rezdülése utánozhatatlanul zseniális.
Sandra Hüller 2016-ban, a Toni Erdmann című filmmel robbant be a cannes-i közönség, majd az egész mozivilág tudatába. Az ő fenomenális alakításának is köszönhető, hogy a német dráma-komédia a Screen Daily filmes lapban, a versenyfilmek listáján rekordmagasságú pontszámot kapott (bár ezt a Gyújtogatók 2018-ban megdöntötte), és a fesztivál legjobbjaként emlegették – az, hogy a film végül díj nélkül távozott, soha nem látott felháborodást keltett a kritikusok és a szakma körében.
A Toni Erdmann cannes-i premierjén a színésznő alakításának legemlékezetesebb pillanatait már a vetítés közben percekig tartó tapsvihar kísérte, amit senki nem fog elfelejteni, aki akkor jelen volt. A film végén pedig egyszerűen nem akart abbamaradni az ünneplés. Több mint egy évtizede járok a fesztiválra, de ilyen eufórikus ovációt sem azelőtt, sem azóta nem tapasztaltam.
Pedig egy akkor még ismeretlen német rendező háromórás filmjétől a legtöbben csak egy jó alvást vártak a fesztivál félidejében, amikor mindenki a mélyponton van a napok óta tartó kialvatlanság miatt. Ehelyett életre szóló élményt kaptunk. Utána napokig mindenki erről beszélt, aki pedig kihagyta a premiert, kétségbeesetten próbált bejutni a villámgyorsan betelő utóvetítésekre. Azóta sincs olyan év, hogy ne kerülnének elő a résztvevők sztorijai a Toni Erdmann-nal és Sandra Hüllerrel kapcsolatban, a színésznő újabb filmjeit pedig mindig nagy várakozás előzi meg.
Hüller az utóbbi években inkább mellékszerepekben játszott, de minden filmet azonnal feldobott, amiben csak megjelent. Láttuk a Szex és pszichoanalízisben (neurotikus filmrendezőként) és az Én vagyok a te emberedben (őrülten vicces robotként). Legutóbb, a Berlinalén megint főszerepben tért vissza, a Sisi és én című filmben alakította Sztáray Irma grófnőt, a császárné udvarhölgyét.
Idén két versenyfilmmel is itt van Cannes-ban, és rajongói izgatottan várják, ezúttal vajon megkapja-e a jól megérdemelt díjat. Mindkét filmben mesteri alakítást nyújt, bár a tőle megszokott fanyar (olykor pedig fergeteges) humort ezúttal nem igazán villogtathatja meg.
Elsőként Jonathan Glazer történelmi drámájában, a The Zone of Interestben láthattuk Rudolf Höss, az auschwitzi lágerparancsnok feleségének szerepében. A Martin Amis regényén alapuló, hátborzongatóan nagyszerű film gyomorbavágóan mutatja be, hogyan válnak az átlagemberek a borzalmak kiszolgálójává, a rendszer haszonélvezőjévé. Hössné tüchtig német háziasszony: szeretettel neveli a gyerekeit, gondozza szép kertjét, gondoskodik a munkában megfáradt férjéről – és egyáltalán nem érdeklik a fal túloldaláról áthallatszó halálsikolyok, a puskaropogás, és a nem túl messze magasodó kémények, amelyek folyamatosan okádják magukból a fekete füstöt. Annak viszont nagyon örül, amikor egy-egy szép selyemruha, bunda vagy éppen egy fogkrémbe elrejtett gyémánt érkezik számára odaátról.
Hüller tökéletesen átlényegül egyszerű átlagemberré, aki hirtelen helyzetbe kerül, és új státuszának fenntartásáért bármire képes. Számos tanulmány foglalkozik azzal, hogyan lettek a teljesen normális életű, átlagos emberekből a legelvetemültebb kínzók és a diktatúrák legeltökéltebb kiszolgálói, és Glazer filmje is erre a jelenségre koncentrál: az ördögi kiagyalók, maga Hitler és tisztjei helyett a kisemberre, azaz Hössnére, aki köszöni szépen, remekül él a milliókat megsemmisítő tábor közvetlen közelében, sőt, számára ez maga a földi paradicsom, ő pedig, ahogy büszkén idézi, „Auschwitz királynője”.
A francia rendező, Justine Triet már a Szex és pszichoanalízisben, a neurotikus filmrendező szerepében is a legjobbat hozta ki Hüllerből, most pedig főszerepet adott neki. Az Anatomy of a Fall című lélektani-tárgyalótermi drámában egy írónőt alakít, akinek a férjét vérbe fagyva, holtan találják meg az Alpokban fekvő faházuk előtt a hóban.
A film a férfi halála előtti percekkel kezdődik. Egy pár pillanatra, a zseniális nyitójelenetben egy darabig még láthatjuk a színésznő jól ismert, vicces oldalát a sikeres írónő, Sandra szerepében, aki intelligens, szarkasztikus, magabiztos, és minden mozdulatát és arckifejezését öröm nézni. Sandra az otthonában tervez interjút adni, de először ő maga kerüli ki egyre irritálóbb visszakérdezéseivel az újságíró-diáklány kérdéseit, majd a padláson dolgozó férje is bekapcsolódik az interjú szabotálásába, amikor elviselhetetlenül hangos zenét tesz fel. Az újságíró végül csalódottan távozik, a nő pedig lepihen, hogy csak a holttestet megtaláló fia kétségbeesett kiabálására ébredjen fel. A film ezután a nyomozás és végül a per folyamatát mutatja be, amelyben Sandra végig a középpontban van. Ártatlan, vagy bűnös és manipulatív? A színésznő mágneses erejű alakítása mindvégig bizonytalanságban tartja a nézőt, aki a film két és fél órás játékideje után azzal kel fel a moziszékből, hogy a jövőbeli fesztiválokon is nagyon sok Sandra Hüller-filmet szeretne látni.
