Miközben a nagyszínpadon 3 milliós díjat adtak át olyan 40. évét be nem töltött vers- és prózaíróknak, akiknek már megjelent legalább egy, legfeljebb két szépirodalmi kötete, többek között egy olyan szerzőnek is, aki a “rólunk nélkülünk” hullámán egy roma karakterrel és sztorival a középpontban könyvet fog írni, addig a hátsó színpadon a világhírű fekete amerikai költőnő, Amanda Gorman verseskötetét fordító roma fiatalok mutatkoztak be – írja Bódis Kriszta a Facebook-oldalán, amit sokan, sokféleképpen értelmeztek, de annyi biztos, méltánytalan, megalázó helyzetnek voltak elszenvedői.
A teremben a hozzátartozóikon és a Van Helyed munkatársain, szimpatizánsain, Závada Péter költőn, Demszky Gábor volt polgármesteren és Anna Demszkyn kívül talán, ha tíz Margós érdeklődő volt.
A beszélgetés vége felé pedig a szünetről beözönlő, hátul csivitelő közönséget fel kellett szólítanom, hogy csendesedjenek el, hogy meghallgathassuk Noémi Kala növendékünk, az egyik Gorman-fordító saját versét, ami arról szólt, hogy van-e joga élni, mert barnább bőrszínnel született.
A program fb oldalán egyetlen beszámoló, fotó sem került fel az esemény után a sok-sok fotót tartalmazó albumokban.
Ez nem minket minősít.
(Mi készítettünk egyet, ami olyan, mintha minden rendben volna, csak az eső esett, mások is voltak hátsó szinpadon stb.)
Kérdezem én az értelmiség, jelen esetben az irodalmat szerető Margó elittől, kollégáktól, olvasóktól, tudtok ezzel azonosulni? Mert amellett, hogy szépen nyilatkoztok szolidaritásról, demokráciáról, ez is ti vagytok. A száj csak tátog, a szavak üresek, és a tettek beszélnek ugyanis.
Amanda Gorman szigorú elvárásokat fogalmazott meg a verseskötetét kiadók felé, miszerint a kiadó kisebbségek reprezentációját tegye lehetővé a fordítók megválasztásakor.
A Van Helyed Alapítvány és a Magyar Műfordítók Egyesülete ezért kereste fel a magyarországi kiadót, hogy felajánlja, hátrányos helyzetű roma fiataljaival együtt a feladat megoldását. Az amerikaiak így végre megadták a fordítás jogát.
