Egy szabad ember – Török Ádám (1948 – 2023) és a 60/70es évek popkultúrája
Egy hír szerint az elmúlt 55 évben 9000(!) koncertje volt a Mini együttes alapítójának.
Most, hogy meghalt, mindenki leírhatja, miért szerette Török Ádámot, mit jelentett az ő személyisége, művészete, barátsága sokaknak. Én is ezt teszem, bár egy kicsit messzebbről kezdem és tudom, hogy lesz olyan olvasó, aki számára nem mondok újat ezzel a múltidézéssel.
A 60/70-es évek popkultúrája
Április elején megnéztem a Nekünk írták a dalt! című kiállítást a Magyar Zene Házában. Úgy egyébként alapos munka, irigyeltem azokat, akik részt vehettek a létrehozásában. A koncepció világos, a szándék tiszta, a kisérő szövegek lényegre törőek. Két súlyos problémám volt az egésszel. Az egyik, és ez a kisebb, a súlyozás. Harangozó Teri, (akivel egyébként semmi bajom) pont akkora szerepet kap a kiállításban, mint a Syrius együttes. A különbség a két életmű között, hogy stílszerű legyek, zongorán lefoghatatlan. A másik, és ez sokkal súlyosabb, a 60-as, 70-es évek totális összemosása. Ez, mármint az összemosás persze nem itt kezdődött, jó ideje tart már minden adón „és minden hullámhosszon”. Akik még nem éltek akkor, nem igazán tudják miről is beszélek. Akik éltek és nem tiltakoznak e hamis mixelés ellen, nos, őket elnyelte a retro-hullám, és pont erről szól ez a kiállítás.
A hatvanas évek rengeteg változást hozott az európai és az amerikai kultúrában és ennek következtében a politikában is, ez utóbbinak csak a felszínén. A nagy generáció tagjai megpróbálták a saját képükre formálni az őket körülvevő világot, és egy nagyon rövid időre sikerült is nekik. Reményt adtak sokaknak, és ez a legtöbb, ami adható. De aztán „kapcsolt” a hatalom és nagyon komoly visszarendeződés következett.
A két évtized között a különbség ég és föld, de inkább ég és földalatti bunker. Ma erről senki sem beszél, lehet, nem is fontos. A nosztalgia, ez a hamis életérzés mindent elsimít, a múltban meghúzódó hazugságokat magához öleli, és színes glazúrral vonja be. A valóságban a világ megváltoztathatóságának rövid ideig tartó illúziója (60-as évek), és a durva visszarendeződés, a szívbe markoló kiábrándultság, majd a fásult unalom (70-es évek) ütközött egymással.
Meghalt Jimi Hendrix, (1970. szeptember 18. London) Janis Joplin (1970. október 4. Hollywood) és Jim Morrison (1971. július 3. Párizs). Befejezték együttműködésüket a Beatles együttes tagjai, akik hét év alatt 13 albummal nyűgözték le a világot, és mutattak irányt a műfaj művelőinek és követőinek egyaránt. De ne szaladjunk ennyire előre.
A hatvanas évtized az Egyesült Államokban súlyos traumákkal volt terhes. A Kennedy fivérek és Martin Luther King meggyilkolása, a faji kérdés, a vietnámi háború és az ellene való tiltakozási hullám fokozatosan erősítette a hippi szubkultúra elterjedését, az új zenét játszó együttesek szaporodását, a pszichedelikus könnyű drogok megjelenését. Mindez együtt óriási hatást gyakorolt a fiatal nemzedékre, a generációra, amely ekkorra többségében elutasította a hagyományos amerikai életformát, valamint a fogyasztói társadalom hívságait. Legismertebb jelszavuk a máig közismert „Make Love, Not War!”, de a Flower Power elnevezés is tőlük ered. Mindez a fellángolás és szeretethullám, a közösségi élmény kiteljesedése hihetetlenül rövid ideig tartott. Az 1969 augusztusában rendezett és négy naposra bővült Woodstocki-fesztivál (3 Days Peace, Love and Music) még az évtized csúcspontját jelentette zenében és életformában egyaránt, de ezzel, mintha el is vágták volna a hippilétet és minden velejáróját, illetve a fiatalok reményeit egy élhetőbb társadalom létrejöttében.
Ugyanaz év decemberében az Altmonti fesztiválon már négy emberéletet követelt a Pokol Angyalaira bízott „rendezés”, és nagyjából ugyanekkor derült ki, hogy a Sharon Tate féle gyilkosságot egy, a hippi életmódhoz nagyon hasonlóan élő szekta tagjai követték el. Ezzel a többségében mélyen konzervatív Egyesült Államokban végképp befellegzett ennek az életformának, a virággyermekek szétszóródtak, megszűntek a civilizációból kivonulók kommunái, bár hatásuk a későbbi popkultúrára megkérdőjelezhetetlen. (Mint ahogy az induló zöldmozgalmak gyökereit is megtalálhatjuk ebben a szubkultúrában.)
Amikor 1970 májusában az ohiói Kenti Állami Egyetem kampuszának főterén a vietnámi háború ellen tüntető diákok közül a Nemzeti Gárda lelőtt 13 egyetemistát, akik közül négyen a helyszínen életüket vesztették, az amerikai történelem legnagyobb egyetemi sztrájkja következett. De még ez sem ingatta meg a vidéki „mély” Amerikát. A megkérdezettek többsége ugyanis a gárdisták mellett foglalt állást, és a kilenc évig tartó per során végül egyetlen embert sem találtak bűnösnek. Erről (is) szólnak a Szelíd motorosok és a Zabrieskie Point című filmek, fiatalságunk meghatározó moziélményei, amelyek a hetvenes évek elején eléggé prózai módon véget vetettek Amerika-imádatunknak.
Mindeközben Angliában a Beatles együttes megkérdőjelezhetetlen hódítása mellett a Swinging London nevű kulturális forradalom, és az underground zenekarok áttörése jellemezte a korhangulatot. (Lásd: Antonioni Nagyítás című filmjét.) Párizs 1968 májusában a diáklázadások következtében került a figyelem központjába, „Legyetek realisták, követeljétek a lehetetlent!” – hirdették az ilyen és ehhez hasonló utcai feliratok városszerte a fiatalok jelszavait. Sztrájkjukhoz a munkásság is csatlakozott, és úgy tűnt, hamarosan akár a rendszert is megdönthetik, de július 14-e után, a nagy nemzeti ünnepüket követően a franciák kivették évi rendes szabadságukat és elmentek üdülni. A forradalom egycsapásra véget ért.
Leghamarabb itt Magyarországon és az úgynevezett keleti blokkban búcsúztatták el a hatvanas éveket. Élesre töltöttek a Varsói Szerződés hadseregei és Csehszlovákia megszállásával 1968 augusztus 20-án lezárult egy korszak. A bársonyos forradalom elfojtása mindenkinek megmutatta, hogy a szocializmusnak nevezett rendszer javíthatatlan, mert megreformálása magát a struktúrát szüntetné meg, ezért minden kezdeményezést csírájában kellett elfojtani. Hamarosan megkezdődött az úgynevezett „pangás időszaka”, sajnos nem csak a politikában.
Török Ádám és a Mini
Mindezek után, 17 évesen a túlélés egyik járható útjának továbbra is a megfelelő zenék megtalálása és befogadása tűnt számomra. A fősodor leginkább egy jó nagy pocsolyához hasonlított. Miközben a beat szerepét igyekezett átvenni a rock, annak is a progresszív ága, a mainstreet zene már az üzleti élet szerves részévé vált, a hangsúly a minél nagyobb profitról szólt, a show-business beindult. A menedzsment mindenre rátette a kezét, a szövegírástól kezdve az öltözetig bezárólag. Számomra, számunkra maradtak a réteg zenék, Pink Floyd, ELP, Yes, a korai Jethro Tull, ilyenek. Egy magamfajta iparitanulónak, aki falun élt és városban dolgozott, a hetvenes évek elején nagyjából 10-15 nagylemeze volt. Ebből következően a zenehallgatás sok-sok ismétlést jelentett. A minőség mércéje egyértelműnek tűnt: melyik lemezt, hányszor lehet lejátszani az unalom fölbukkanása nélkül.
1972-ben jelent meg a Mini együttes három kislemeze. Mi, négy-öt tarjáni fiú, nagy barátok, azonnal beleszerettünk mindegyikbe. Akárhányszor hallgattuk, nem tudtuk megunni. Papp Gyula és Török Ádám jegyezték a dalokat, azonnal a szívünkbe zártuk őket, bár semmit sem tudtunk róluk. Továbbá annak az évnek a karácsonyán jelent meg Magyarországon a Syrius együttes angol nyelvű, Ausztráliában fölvett nagylemeze, a Devil’s Masquerade, valamint az LGT második albuma, a Ringasd el magad. Ekkor ez a három együttes, Mini, Syrius, LGT játszott progresszív zenét itthon, és ezek azok a lemezek, de különösen Az ördög álarcosbálja, amit nem sikerült megunnom az elmúlt évtizedekben sem.
Egy kitérő: még abban az évben történt, hogy a Syriust hivatalos meghívója ellenére sem engedték ki a lincolni Great Western Express Festivalra, helyettük viszont az LGT utazott… (Gondolom ez után nem lettek nagy barátok, mármint a két zenekar tagjai.) Ezt követően a Syrius megpróbált visszatérni Ausztráliába, de hivatalos úton ezt is megakadályozták, így az együttes tagjai szétszéledtek, mindössze 3 év jutott ennek a sokkal többre hivatott formációnak.
Az LGT története ismertebb, miután 1973-ban Frenreisz Károly kivált a zenekarból, a helyére érkező Somló Tamással egy rendkívül sikeres, de a progresszív zenét maga mögött hagyó formáció született. Tulajdonképpen ennek az áldozata lett a Mini együttes is, mert Frenreisz az újonnan alakuló Skorpióba átcsábította Papp Gyulát, így Török Ádám egyszerre veszített el egy invenciózus zeneszerzőt és egy nagyszerű zenészt, akinek Hammond-orgona játéka máig emlékezetes. Öt évbe került és számos tagcserébe, mire megjelenhetett a Mini első nagylemeze, a Vissza a városba. A számok többségét a Fender zongorán játszó Németh Károly írta, de a szerzők között találjuk Németh Alajost és természetesen Török Ádámot is, mindezt a jazz-rock jegyében. Aztán jött még három Mini lemez, változó tagokkal, váltakozó színvonalon, különböző stílusokban.
Nagyjából 1974-ben láttam először élőben a Minit, a szécsényi művelődési házban. Sok ismeretlen számot játszottak, lelkesek voltak, csak úgy, mint a közönség. Mi egyébként busszal érkeztünk Tarjánból, és mire a koncertnek vége lett, az utolsó járat is elhúzott visszafelé. Harminc kilométer gyaloglás éjszaka, másnap munka, szép kilátások, de másodmagammal mégis nekivágtunk az útnak. Szerencsénkre egy kocka Wartburgos felvett, így hamar hazaértünk. Másodszor 1978-ban, a leszerelésem napján találkoztam a zenekarral. (Erről már írtam itt a Librariuson)
Aztán már nem számoltam, de Tarjánon kívül sokfelé követtem, és nem csak a Minit, hanem a „Rabocskát” is. Egyszer a Tabánba is eljutottam. Aztán 2010-ben volt egy szabadtéri koncert itt a városban. Jól szólt a Mini, jó passzban volt a zenekar, és ez átragadt a közönségre is. A muzsikálás végén elmentem a színpad mögé és ott találtam Török Ádámot, aki éppen a felszerelését pakolta össze. Kissé gyanakvóan nézett rám, de gyorsan elmeséltem neki a leszerelésem napját, és hogy semmi mást nem akarok, csak megköszönni a zenéket. Óvatosan megkérdeztem, hogy meddig lehet még ezt csinálni, mármint a koncertezést. Figyelj – kezdte -, 27.200 Forint a nyugdíjam, én a színpadon fogok meghalni, nincs más opció. Megöleltük egymást. Most megihatnánk valamit – mondta -, de már indulunk is haza. Néhány hónap múlva ismét Tarjánban játszottak, elég kevesen voltunk aznap. Ismét odaléptem hozzá, próbáltam feleleveníteni a legutóbbi találkozásunkat, amikor egyszer csak beugrott neki az emlék. „Ja, te vagy az a srác, akinek a leszerelése napján Mini koncert volt az Ifiházban!” Aztán végig nézett a gyér számú közönségen és így szólt: Hát, gyerekek, annyian vagytok, hogy egy kétszobás házibuliban simán elférnénk…
Nekem Zagyvarónán Török Ádám zenéi sokat segítettek a hetvenes években. Valamiféle gyógyírt jelentettek arra, amit a hatvanas években támadt illúziók elvesztése miatt éreztem. Csak jóval később értettem meg, hogy Ádám azért tudott hiteles maradni mindvégig, egész pályafutása alatt, mert lélekben ugyanaz a hippi srác maradt, aki volt 55 évvel ezelőtt, amikor először színpadra lépett… Peace, Love, Music
