Boris Lurie (1924–2008) és Wolf Vostell (1932–1998) műfaji határokat átlépő, társadalomkritikus művei most először láthatók együtt Magyarországon. Az ötvenes évek végétől mindkét művész radikálisan közelített a holokauszt témájához, személyes érintettsége miatt. Egy olyan időszakban, amikor a társadalom többsége igyekezett minél hamarabb túllépni a háború emlékén és a németek felelősségén, a két művész olyan formanyelvet kísérletezett ki, amely szembesítette közönségét ezzel a fájdalmas témával.
Wolf Vostell a 20. század második felének egyik legjelentősebb német művésze, a Fluxus mozgalom egyik alapítója. A hatvanas évek elején egy amerikai út során ismerte meg Boris Luriet. Lurie Rigában nőtt fel, zsidóként saját bőrén tapasztalta a soá borzalmait. A háború után apjával – aki rajta kívül az egyetlen túlélő volt a családban – az USÁ-ba emigrált. Vostell Németországban élte át a náci uralmat, majd megtapasztalta, hogy a háború utáni gazdasági fejlődés miként feledtette, hogyan burkolta homályba az erkölcsi felelősséget. Műveiben ezeket a traumatikus élményeket igyekezett feldolgozni. Kíméletlen őszintesége, és az, ahogy a happeninget a kortárs művészet részévé tette, közel állt Lurie felfogásához.
Boris Lurie New Yorkban a háború utáni amerikai társadalom valóságát kezdte feltárni, és helyi művészek körében mutatta be antiművészeti koncepcióját. 1959-ben Sam Goodman és Stanley Fisher művésztársaival együtt megalapította a „NO!art” mozgalmat, amelynek célja a háború utáni társadalom nyílt és szókimondó ábrázolása volt.
A két művész között egyre intenzívebb eszmecsere, majd szellemi rokonság alakult ki, melyből életre szóló barátság született. Vostellhez hasonlóan Lurie is tiltakozott a művészetet áruként felfogó, esztétizáló, arisztokratikus szemlélet ellen. A történelmi örökség és annak tudatos feldolgozása vált művészetük legfőbb céljává. Lurie művei Vostell révén kerültek be a köztudatba és váltak ismertté.
Egyik legfontosabb témájuk a holokauszt felfoghatatlan borzalma volt. A háború, a kegyetlenség, az erőszak és az emberiség ellen elkövetetett bűnök drámai megjelenítésével igyekeztek felhívni a figyelmet a közös felelősségvállalás szükségességére.
Vostell arra törekedett, hogy a művészethez méltóvá tegye az életet, Lurie pedig úgy tekintett a művészetre, mint a túlélés lehetőségére. A két művész alkotásai az érzelmekre hatnak, szembesítenek a tömegmédia által megrajzolt csalóka „valósággal”. A háborús bűnök megdöbbentő képeit felszínes reklámképekkel kombinálva sajátos nyelvet hoztak létre, mellyel a tömegmédia felszínességét, a kritikus témákat relativizáló, jelentéktelennek feltüntető mechanizmusait vizsgálták.
Minden egyes képük személyes állásfoglalás az erőszak, a vizuális manipuláció és a szexizmus ellen, ugyanakkor egyfajta vádirat a háború utáni fogyasztói társadalom ellen, amely könnyedén átlép az áldozatokon és az elszenvedett traumákon. Sokkoló, felkavaró képekkel dolgoztak, hogy újra aktivizálják az emberek eltompult érzékeit.
Művészi eljárásukkal széttördelték a valóság média által közvetített képét, hogy azt meghökkentő módon rakják újra össze. Magyarázat vagy fogódzó nélkül szembesítették a nézőt az erőszak tényével, így kényszerítették saját álláspontja kialakítására. Nyers, őszinte megnyilvánulásaik manapság aktuálisabbak, mint valaha.
A kiállítás a Boris Lurie Alapítvány, a Wolf Vostell Estate, a Peter und Irene Ludwig Stiftung és a Bartók Tavasz támogatásával valósul meg a Ludwig Múzeumban.
Kurátor: Beate Reifenscheid, Kurátorasszisztens: Jan Elantkowski
A kiállítás és a katalógus koncepciója: Daniel Koep, Eckhart Gillen
Tanácsadó: Rafael Vostell
A kiállítás 2023. július 30-ig tekinthető meg
