Egy szép tavaszi napon szélesre tártam az ablakot, kitekintettem, és valami különös közeledést érzékeltem az égen. Később tudtam csak meg, hogy az Azahriah-Galaxist látom közeledni bolygónk felé. Nemcsak a látvány, de a zengés is különleges volt. Értelmezhetetlen hangok pergő sokaságából mégis összeállt valami kozmikus zenei varázslat, ami egész egyszerűen magával ragadott. Fülem, szemem, érzékszerveim olyan hatás alá kerültek, amit nehéz megmagyarázni, ám mégis kísérletet teszek rá, hogy az olvasó is részesüljön e földöntúli élményben.
Az Azahriah-Galaxis már jóideje látható a földről, ám én a későn észlelők táborába tartozom. Mire megismertem kisbolygóit, úgymint, szosziazi, four moods, és a többiek, addig a műértő nagyközönség már együtt hullámzott e Galaxis sajátos flowjával. A téma alapos ismerői és kutatói azt mondják, hogy az Univerzum egy igen fiatal, ám roppant tehetséges Galaxisáról van szó, akinek rajongói már most megtöltik a Budapest Sportarénát.
Állok tehát a csodás tavaszi napon a nyitott ablaknál, amikor mindent elsöprő erővel áradt be tudatomba Azahriah, e rendkívüli fiatal tehetség. Letaglózva néztem, hogy mi is történik itt, kérem szépen. Olyan hang és látványvilág, amit értelmezni sem tudok, ám mégis elsöprő és magával ragadó az egész. Ki ez? Mi ez? Hogy van ez? Szinte nem is értem, miről énekel, úgy pörög a nyelve, a zenéjének hullámai is valami különös drámát mesélnek el, ám mintha mégis lenne valamifajta rendezettség a káoszban. Nem hiszek a szememnek, nem hiszek a fülemnek, ám valamiért mégis befészkelte magát a tudatomba. Galaxisok Istenei segítsetek, hiszen Azahriah állítólag még csak 21 éves, hát mi lesz még itt a táguló Univerzum kebelében?
Állok tehát a csodás tavaszi napon a nyitott ablaknál, és az Azahriah-Galaxis áramlásából kiszúrtam egy igazán különleges kisbolygót, a four moods nevűt. Távcsövem lencséjét tisztogattam, hogy jól látok-e, kozmikus hangokra specializált fülhallgatóm szoftverét újra kellett telepítenem, hogy biztos legyek benne, hogy jól hallom-e, de nincs tévedés. Tiszta a vétel! Csak állok lesokkolva, lenyűgözve, értetlenül és bambán, hogy létezhet-e ilyesmi egyáltalán.
A four moods nevű kozmikus sugárzás kezdő taktusa így indul: „leavin at the backdoor / and catch a feeling far from home”. Kétségtelen valami nagyon távoli és rejtélyes helyen járunk. Már a kezdeti hangokból éreztem, hogy beszippant a varázslat. No, de mielőtt alaposabban mélyére mennénk a four moods kisbolygó rejtélyének, vegyük szemügyre jobban! Hála az égnek, megjelenése rögzítésre került a youtube-on, így a világ összes csillagásza kutathatja, elemezheti:
Azahriah tehát az Univerzium egy egészen korai korszakáról nyilatkozik, hiszen elmondása szerint: „It’s 6:30 AM and i wake up at the railway station / Last night I though I’d give a visitation” Bár, nagyon kell fülelni, hiszen kozmikus hangjának ritmusát nehéz követni, ám mégis valamifajta magával ragadó sugárzása van. Nehéz értelmezni, nemcsak a hangokat, hanem a mondandót is, talán valamifajta bolygóközi kapcsolat, netán szerelem, vagy ilyesmi, ha létezhet egyáltalán égitestek közt eféle. És, bár, hozzá vagyunk szokva a bolygók kiegyensúlyozott röppályájához, ám amit Azahriah művel az égitest irányának haladásával, oda már szinte kevés az amatőr csillagvizsgáló képessége, hiszen mintha bepörgetné, megforgatná, lelassítaná a kisbolygót, hogy aztán felkészítsen minket a közeledő veszélyre: „Babylon is a ticking bomb / Nobody would defuse it / Already hearing the gunshots”, ami után már nincs kegyelem, nincs kímélet, megkapjuk a kozmikus sugárzást teljes valójában: „Rapapapapapa”
És ha azt hinnék, hogy itt vége a galaxisok és csillagok összecsapásának, akkor nagyot tévedünk, hiszen innen vált át egy még mélyebbre ható, még pusztítóbb énekre, ugyanis magyarul sorozza agyunkat egy sajátosan lelassult és kíméletlen, mélyreható tempóban úgy, hogy leolvad az értelem teljesen, atomjaira hullunk szét, és agyi armageddonként durran darabokra elménk az istenek harca közt.
Ekkor már együtt hullámzok az Azahriah-Galaxis flowjával én is, és bár próbálom értelmezni üzenetét: „Pakolom a cuccom / Bandukolok az utcán / Túltoltam az éjjelt / Éld a léted te is tagadásban / Úgy tudod minden kicsikét másabb” De hát nem vagyok beavatva a mágia ilyen mélységeibe, ezért inkább csak a hatás az, amit fel tudok fogni, és nincs megállás, megyünk tovább: „Örökké fiatalon élj / ha az utamon jársz / Belevisz a bankó / Neked lehet hogy tény / Nekem lehet nem jó” Együtt énekli a Sportaréna, ahol csillagászok ezrei veszik fel a ritmust, aztán végképp kitörő öröm és ováció fogadja Azahriah sajátosan pergő sorait: „Magamat tettem azzá / Amit bekebelezek / Flowban vagyok míg a fele ki nem megyeget / Sziasztok gyerekek!”
Egy szép tavaszi napon szélesre tártam tehát az ablakot, kitekintettem, és aztán nem tudtam becsukni. Leesett az állam, kiégett a fülem, a szemeim golyóztak, lebénultam, lesokkolódtam, odatapadtam teljesen az Univerzum és a Galaxisok kék egére, próbáltam magam összelapátolni romjaimból, hogy legyen erőm aztán újra és újra nekiveselkedni, hogy elhiggyem, hogy felfogjam, hogy létezik-e egyáltalán ilyesmi, vagy káprázat ez csupán, vagy mi is történik itt, kérem szépen, valaki magyarázza meg, legyen szíves! Adtunk már a világnak Rubik kockát, Túró Rudit, Hosszú Katinkát és Erős Pistát, a következő világhír talán a magyar amatőr csillagászok e rendkívüli felfedezése lesz, akik távcsöveikkel legelsőként szúrták ki, hogy megállíthatatlanul közeledik földünk felé az Azahriah-Galaxis.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
Séra András korábbi cikkei
