Pár hónapon belül két kivételesen jó mozifilm is megmutatja az írországi vidék szépségét. A sziget szellemei a 20. század első negyedébe és egy, a maga zordságában is lélegzetelállítóan gyönyörű tengerparti tájra repített egy fekete humorú, mélyre hatoló történettel. A finom és érzékeny, visszafogott felnövéstörténet, A csendes lány pedig 1981-ben játszódik egy lankás dombokkal és élénk zöld erdőkkel teli, dél-írországi megyében.
A két filmben a lenyűgöző látvány mellett a fantasztikus rendezés, a mesteri forgatókönyv és a magával ragadó színészi játék is közös: úgy tűnik, jó idők járnak mostanában az ír filmkészítésben. De míg A sziget szellemeiben egy veterán rendező és két világhírű színész gondolkodik sokkoló jelenetek során az élet és az emberi kapcsolatok értelméről, A csendes lányban egy kilencéves, első szerepében is feledhetetlen alakítást nyújtó színésznő (Catherine Clinch) és egy elsőfilmes alkotó, Colm Bairéad töri gyengéden apró darabokra a szívünket.
A csendes lány egyik legszebb, legszívszorítóbb jelenetében a főszereplő, Cáit Heidi történetét olvassa fel angolul, kissé akadozva. (Ezen a vidéken ír nyelven beszélnek, a kislány számára az angol csak második nyelv.) A 19. századi népszerű svájci meseregény, a Heidi egy árva kislányról szól, aki mindenki számára kolonc, ezért nagyapjához küldik az alpesi hegyekbe. Heidi megszelídíti a mogorva öregembert, és a gyönyörű környezetben és a megtalált szeretetben újra boldog élete lehet.
A kisiskolás Cáit története eleinte nem sokban különbözik Heidiétől. Igaz, neki élnek a szülei, de a nyomorban, a sok gyerek etetésének gondja mellett nincs türelmük a hallgatag, bezárkózó kislányhoz, aki mindig egyedül van, akit a testvérei és osztálytársai is furcsának tartanak és kiközösítenek, és aki piszkos, kopott ruhákban tölti magányos napjait. Anyja a következő szülésre készül, és nincs egy kedves szava sem a gyerekeihez, apja pedig folyton dühös és frusztrált a szegénységtől és sikertelenségtől – még nem is annyira titkos szeretője sem képes boldoggá tenni.
Cáitot egy nap autóba ültetik és elviszik egy távoli vidékre, ahol egy rokon párnál hagyják egész nyárra: addig sem otthon pusztítja a kenyeret. Amikor eljön a búcsú pillanata, meg sem ölelik.
Az érzelmileg és fizikailag is elhanyagolt kislány előtt új világ nyílik meg. Ezen a farmon a körülmények is teljesen mások, mint otthon. Bőven van étel, nem csak piros betűs ünnepnapokon kerül lekvár a kenyérre. Világos, tágas, levegős és modern a ház, ellentétben az otthon piszkosszürke falaival, fojtogató, szűkös tereivel. A házat gyönyörű legelők és mesébe illő erdők veszik körül. Az operatőr, Kate McCullough talán ezeken a külső helyszíneken varázsol el leginkább gyönyörű, lágy, mégis ragyogó fényű képeivel, amelyeken a reményt, új életet ígérő zöld ezer árnyalata vibrál.
A környezet idilli, de ami a legfontosabb: a házban élők szeretik egymást, és a ház asszonya a kislánnyal is kedves. Őszintén, önzetlenül kedves, és rengeteg türelemmel és gyengédséggel fordul az eleinte zavarban lévő, zárkózott, majd egyre inkább megnyíló Cáit felé, aki talán még soha nem tapasztalta meg a feltétel nélküli szeretet erejét. Minden új itt a számára: megfürdetik, tiszta ruhába bújtatják, gyengéden megfésülik.
A férj pedig, Heidi sok veszteséget megélt, mizantróp nagyapjához hasonlóan tüskés. Időre van szüksége, míg meg meri nyitni a szívét a furcsa kis vendég felé. De amikor sikerül, a csendes és egyszerű, visszafogott, mégis elementáris erejű érzelmek eltéphetetlen köteléket formálnak a három megsebzett ember között.
Mert az őszinte kedvesség mellett valami megfoghatatlan szomorúság is körüllengi ezt a házaspárt. Miért van egy gyermektelen pár házában egy szoba, amelyiknek a falát vidám, gőzmozdonyos tapéta díszíti? Amikor kiderül, hogy Cáit apja nemtörődömségében magával vitte a kislány bőröndjét, honnan kerül elő hirtelen pár gyerekruha? A titok csak jóval később derül ki, egy fecsegő szomszédasszony érzéketlenségének köszönhetően.
A meseregényben olyan egyszerűen jóra fordul minden. Annyira akarjuk, hogy Cáit története is boldogan végződjön, mint Heidié. Azt azonban tudjuk, hogy hiába tűnnek végtelenül hosszúnak a gyerekkor boldog nyarai, ez a nyár sem tarthat örökké. Cáitot, ha nem is nagy örömmel, de hazavárják. Ahogy közeleg a hazatérés ideje, a film melankolikus hangulata egyes jelenetekben kifejezetten baljóslatúvá válik, és nézőként összeszorult szívvel izgulunk, vajon mi fog történni.
Ami végül történik, végtelenül egyszerű. Én nem is emlékszem, mikor éreztem ilyen erős katarzist néhány ennyire egyszerű emberi gesztus és szó (illetve fél szó) hatására. A csendes lány végén potyogtak a könnyeim, és ezt kivételesen nem is akartam takargatni. Mert néha nagyon jó átadni magunkat az érzelmeinknek. Egy ilyen komplex, tökéletes filmélmény után nem éreztem szégyellnivalónak a megtisztító sírást.
A csendes lányt március 16-tól vetítik a magyar mozik. A csodálatos látvány és fényképezés miatt, illetve a teljes bevonódás érdekében mindenképpen nagy vásznon érdemes megnézni.
