A tavaszi nap kedvesen sütött be az autó ablakán, Áron hunyorogni kezdett, és a kesztyűtartóból elővette a napszemüvegét. A friss levegő cirógatta a bőrét, keserűen arra gondolt, régen mennyire szerette ezt az érzést. Ezeket a napokat. Amikor Paulával megvették az év első fagyiját, és a kislánynak újra meg újra meg kellett tanítani, hogyan nyalja úgy a gombócokat, hogy azok nagy része ne folyjon végig a karján. Áron maga is odáig volt a tavaszért mindig, megkönnyebbülés volt minden évben ez az időszak, a vizsgák után jöhettek a balatoni kirándulások, az átmeneti szabadság, a sátorban alvás és a jéghideg fröccsök.
Megrázta a fejét, mint aki el akar űzni valamilyen gondolatot, felhúzta az ablakot, és kiszállt a kocsiból.
A napi 10 óra munka értelmét már nem látta úgy, mint az előző években. Medence Paulának, nyaralás Paulával, Ritával. Mindig akadt valami, ami miatt érdemes volt többet hajtani, bent maradni még munka után, korábban jönni reggel. De ez a tavasz most más, és nagyon úgy tűnik, nem is lesz már olyan sosem, amilyen régen volt. A napjain, akár valami porréteg a bútorokon, ült egy különös szín, leginkább szürke – amitől fakó és egyhangú mind, legyen az hétköznap vagy hétvége. Tette a dolgát, de a lelkesedése megkopott. Fáradt lett.
A recepciós nő zavartan a számítógépe felé fordult, amikor belépett, szegény mindig ezt csinálja, nem tudja, hogyan viselkedjen, pedig annyi idő eltelt már. Aztán mire Áron a pultjához ért, az arca felváltva hol túlságosan kedves, hol sajnálkozó kifejezést öltött. Áron halkan köszönt, és bement az irodájába, még mielőtt a recepciós feltett volna egy kérdést, amire ő egyáltalán nem szeretett volna válaszolni.
Bezárta maga mögött az ajtót, az asztalához lépett. Korábban szerette ezt a zsúfoltságot, „én a káoszban is megtalálok mindent, ti meg a rendben sem” – mondogatta, és kifejezetten büszke volt a felhalmozott papírokra, brosúrákra, meghívókra, amelyek számára a munkája sikerességét jelentették. Azonban amikor aznap reggel belépett, eldöntötte, hogy a takarítókkal kidobat mindent. Amit fontosnak ítél, azt elteszi, minden mást dobáljanak bele a kukába. Olyan szinten frusztráltra a rendetlenség, hogy úgy érezte, képtelen leülni. Fogta a táskáját, és kilépett az irodából. A recepciós csodálkozva köszönt utána, de ő csak ment az autója felé, gyorsan beszállt, és úgy érezte, csak itt van biztonságban.
Automatikusan indított, és mint egy holdkóros, úgy vezetett – mindig ugyanoda, az óvoda melletti parkolóba. Lassan hajtott, tudta, hogy korán van még, a tízórai előtt sosem mennek ki az udvarra a gyerekek. Elhajtott a játszótér mellett, ahol anyukák hintáztatták a piciket, a nagyobbak ilyenkor oviban vagy iskolában vannak. Mennyi szombat és vasárnap délutánt töltött el itt Paulával! „Még! Még!” – kiabálta a lányka – „magasabbra, magasabbra!”, Áron meg apai féltéssel ugyan, de egyre magasabbra lökte a hintát. Ha anya látja ezt, kikapnak mindketten, de anya ilyenkor kipihente az egész hetes paulázást, pihent vagy moziba ment, barátnőzött. Ezek az ő délutánjaik voltak. Megállt az autóval egy pillanatra, eszébe jutott, milyen illata van a kislánynak, amikor belecsimpaszkodik a nyakába. Hogy mekkora könnycseppeket hullatott, amikor nem sikerült két keréken menni, újra és újra eldőlt a biciklivel. Nem csak utólag tűnnek csodásnak ezek az évek, hanem már akkor is tudta, milyen szerencsések, amikor megtörténtek.
Ritával remek párost alkottak mindig, egyetem óta – jött a másoddiploma mindkettőjüknél, újabb munkahelyek, lakás a város jobbik részében, ház ugyanott. Teltek az évek, és mire úgy érezték, családdá válnának, jöttek a gondok – Ritának nem sikerült teherbe esnie. Eleinte ez csak dühítette a feleségét, hiszen megszokta, hogy minden sikerül, amit nagyon akar, az élet ezt tanította neki. A második évben már inkább kétségek közt vergődött, mígnem a harmadik esztendőben, éppen a hatodik beültetés után megtörtént a csoda: a bébi megtapadt, jó helyen, és egészségesnek látták az orvosok.
Áron barátainak nem kellett mindezt végigcsinálniuk: jött a második meg a harmadik gyerek, úgy hitték, ez a természetes. Ám ami másoknak az, azért bizonyos pároknak rengeteget kell szenvedniük. Úgy érezte, Ritával hol közelebb, hol távolabb sodorta őket ez a helyzet – támogatták egymást, és szerencsére nem kezdtek bűnbakot keresni a másikban, de a boldogságtól azért távol álltak ezekben az években.
Aztán jött a sokak által ajánlott új intézet, újfajta eljárás – és a napok, hetek, amikor szegény Rita levegőt sem mert venni: vártak, reménykedtek. Első vizsgálat, második, sokadik – és tisztán látszott a képernyőn Paula picike testének árnyvonala, a karjai, a fejecskéje és a szíve, ami szélsebesen dobogott, még mindig. El sem merték hinni, úgy próbáltak reménykedni, hogy mégsem élik bele magukat − a sokat csalódott emberek megtanulják fenntartani ezt a törékeny egyensúlyt. Gyönyörködve nézte Rita gömbölyödő hasát − ebbe a fázisba sohasem jutottak el korábban. Rita szabadságra ment, esze ágában sem volt kockáztatni a kisbaba életét az értekezletek meg az utazások miatt, minden olyan jól ment!
Átgurult az ovihoz, a parkolóba, ahol annyi időt töltött mostanában. A csoportok nagy része már kijött az udvarra, az óvónők a padokon ülve figyelték, ahogy a kicsik homokoznak, motoroznak, fecsegnek egymással.
A picike test látványa, melege – az autóban ülve ez jutott eszébe, meg a ragaszkodás és a szeretet, amit csak egy ilyen kiszolgáltatott kisember tud nyújtani. A vöröses fény a kislány hajában sokszor a régi olasz filmekben játszó színésznőket juttatta eszébe, az apró orrocska ámulattal töltötte el, hiszen Rita és ő sem panaszkodhattak orr-fronton, mindkettejüket látványos ormánnyal áldotta meg a teremtő. Soha, de soha nem kételkedett. Egyetlen percig sem.
Belepillantott a visszapillantóba: beesett arcot és vörös szemeket látott, kialvatlanságot, könnyeket. Igyekezett kitalálni, mit lehet vajon egy ilyen helyzettel kezdeni. Hűtlen nők mindig is voltak. Nem ő az első férfi, aki nem a saját gyerekét neveli, és ez kiderül. Mások is kibírták, csak az a baj, hogy ő képtelen feldolgozni.
Rita is küzd, ez látszik, udvarias lett vele, mint valami idegennel, szótlan és távoli. Paula pedig, nos, ő kicsi még ahhoz, hogy értsen bármit, de azt már ez a picike gyermek is látja, érzi, hogy megváltozott valami körülötte, pedig mindketten annyira igyekeznek, hogy minél jobban kimaradjon a dologból. De Áron úgy érezte, valami fontos összeomlott az életében, és soha, sehogyan nem lehet ezt megváltoztatni. Őrült, dühös álmok gyötörték, képtelen volt dolgozni, ahogy otthon lenni is. Akik tudják, mi történt, szánakoztak rajta, pedig ő aztán sosem az az ember, az a férfi volt, aki jól tűri a sajnálatot. Nem is olyasmi ez, amit az ember sörözés közben beszél meg haverokkal, meghallgatja a rosszabbnál rosszabb vigasztalásokat meg tanácsokat, aztán hazadöcög.
Próbálta megérteni, mit érez – a veszteségen kívül. Szégyent? Igen. Haragot? Végtelent. És félelmet is, mert nem látta többé, hogy milyen lesz az élete, az életük tíz meg húsz év múlva. Ritával talán szétmennek, ami elképzelhetetlen volt hónapokkal korábban, végtére is őket egymásnak teremtette az Isten. Vagy mégsem? Vagy mégsem. Paulával milyen lesz a kapcsolata? Hiszen ő most is pont annyira szereti a lányát, mint az első négy évben – még ha ki is derült közben, hogy nem az ő vére. De vajon mitől a lánya valaki egy férfinak? Attól, hogy a kromoszómáit, a génjeit tőle kapta egy óvatlan pillanatban – vagy attól, hogy a férfi masszírozta a várandós kismama fájós hátát, a mellkasán nyugtatta a hasfájós babát, és hogy a gyerek mindig apucinak nevezi őt, holott ők nem tanították erre? Valóban nem számít, hogy egy másik férfitől ered a vöröses szín a hajában? De, számít. Neki számít, és mindenki másnak is.
Vett egy nagy levegőt, és visszament az irodához. Az élet megy tovább, akármi is van. Akármi is lesz. Ám mielőtt bement volna, csipogott a telefonja: email-je jött. A rendőrségtől. Vádat emeltek az orvosuk ellen, akinek évekkel korábban olyan hálásak voltak.
„A nyomozás jelenlegi állása szerint 43 olyan embrió beültetésében vett részt N.R., akik mesterséges megtermékenyítéséhez a saját spermiumát használta a főorvos, a további sértettek felkutatása folyamatban van.” Áron erős fájdalmat érzett a szíve környékén. Az elmúlt hetekben többször is történt ilyen, holott világéletében egészséges volt. „Megszakad a szívem” – ez futott át a fején, majd kiszállt az autóból, besétált az irodaházba, és a tekintete újra megakadt a recepciós zavart, sajnálkozó arckifejezésén. És ez már mindig így lesz, ebben egészen biztos volt.
