A Berlinale versenyprogramjában bemutatkozó Ingeborg Bachmann – Utazás a sivatagba, Margarethe von Trotta alkotása nem nyűgözte le a filmfesztivál kritikusait. A rangos filmes napilap, a Screen Daily kritikusainak pontozási listáján a négyből mindössze 2.1 pontot kapott, és ezzel az egyik legrosszabb helyezést érte el.
A vetítés után távozó többezres tömeg beszélgetéséből a „modoros”, „bő lére eresztett”, „dagályos” véleményeket hallottam ki, és nem is igazán tudnék velük vitatkozni, ugyanakkor pár nap elteltével sem tudok szabadulni a film hatása alól: míg más filmek, amelyeket ott helyben minőségibbnek, jobbnak értékeltem, alig jutnak eszembe, az Ingeborg Bachmann – Utazás a sivatagba képei, hangulatai és jelenetei azóta is vissza-vissza térnek a gondolataimba.
Ingeborg Bachmann osztrák költőnő volt, aki az ötvenes években vált híressé. Művészetében a halál, a mitológia, az emberi élet utópiája és a fasizmussal való együttélés témái jelennek meg, későbbi alkotói korszakaiban pedig a nők helyzetével foglalkozik: hogyan szigetelődnek el a férfiközpontú társadalomban, hogyan szorulnak partnerük árnyékába, és hogyan halkul el végleg a hangjuk.
Von Trotta életrajzi filmjének első képkockáin egy csalódott, lelkibeteg nőt látunk, aki pszichiátere kérdésére borzadva mondja ki a lázálmaiban dühöngő kutya nevét: „Max”. Ezután egy gondtalanabb időszakba, évekkel korábbra visszaugorva egy sikeres irodalmi sztárt látunk, aki okos, gyönyörű, mindenütt keresett és körülrajongott.
Ingeborg Bachmann ekkor ismerkedik meg későbbi társával, Max Frischsel, a drámaíróval. Egy vonzó, magabiztos és sikeres nő és egy vonzó, magabiztos és sikeres férfi találkozása ez, akik azonnal egymásba szeretnek. Egyenrangú félként lépnek be a kapcsolatba, eldöntik, hogy ezután együtt élnek, és egymás mellett teljesednek ki alkotóként.
Bachmann rövidesen Zürichbe költözik Frischhez, de a kezdeti boldogság után hamar elhangzik az első „miért nem főzöl inkább már valami rendeset?” kérdés, megjelennek a mindennapos kis féltékenységi drámák, és elkezd elpárologni az illúzió, hogy az egymás melletti autonóm kiteljesedés valósággá válhat.
A film ugrál az időben: olykor előrelépünk egy gyógyító és felszabadító egyiptomi utazás időszakába egy jóbarát, a filmrendező Adolf Opel társaságában, majd vissza a Frischsel való kapcsolat egyes fejezeteire, a társától már függetlenedni vágyó költőnő római éveire, és különböző írói korszakaiba. Megismerkedünk alkotótársával, az operaszerző Hans-Werner Henzével is. Ezek az alkotói-baráti kapcsolatok bizonyítják, hogy lehet egyenrangú egy nő és egy férfi kapcsolata – kivéve, ha párkapcsolattá válik.
Az Ingeborg Bachmann – Utazás a sivatagba témájában modern és feminista film, ugyanakkor klasszikus, régimódi, vizuálisan gyönyörűen megkomponált alkotás is csodálatos enteriőrökkel és fantasztikus ruhakölteményekkel (Bachmann ruhatárának minden egyes darabja valóságos műalkotás).
A költőnőt a méltán ünnepelt luxemburgi színésznő, Vicky Krieps alakítja, aki hatalmas életerővel és szuggesztív energiával mutatja meg egy rendkívüli alkotó válságát. Max Frisch szerepében a Barbara és Az állam Fritz Bauer ellen című filmekből, valamint a Babilon Berlin sorozatból ismert Ronald Zehrfeld látható.
Ingeborg Bachmannt sokkal inkább magánemberként, mint alkotóként ismerjük meg von Trotta kameráján keresztül, ami a film hibájaként is felróható – akit azonban Vicky Krieps mélyen átélt alakításának és a hangulatos korrajznak köszönhetően úgy magával ragad ez a kivételes karakter, ahogyan például engem, egészen biztosan bele fogja ásni magát a művészetébe is. És hiába minden dagályosság, akkor már megérte megnézni Ingeborg Bachmann utazását.
