– Tényleg, te voltál már rühes? – kérdezte a fiú teljesen komolyan, érdeklődő arccal. Annyira meglepett a kérdése, hogy még nevetni is elfelejtettem. Voltam már pár randevún életemben, mindig nagyon szórakoztatott, hogy a fiúk mivel kezdik a beszélgetést.
Helyet foglalunk, zavartan igyekszik irtó udvariasan viselkedni mindenki, és felteszik a kérdést, hogy „Milyen zenét szeretsz?”, „Voltál már Amerikában?” vagy valami hasonlóan izgalmasat. De rüh?
Eleve el sem akartam menni a randira. A magas, borostás sráccal a főiskolás buliban navigáltak össze az ismerőseink – már ott sem tetszett nekem, valamiért nem bíztam benne.
Arra konkrétan emlékszem, hogy amikor leült mellém a zöld garbójában, ösztönösen arrébb húzódtam. Azért gondolták a haverok, hogy nekünk beszélnünk kell, mert mindketten olvastuk az Amerikai pszicho-t.
Erről a srácról rögtön meg is állapítottam magamban, hogy valószínűleg látens sorozatgyilkos, vagy nem is látens – így kimentettem magam és inkább hazamentem. De őt nem zavarta a nyilvánvaló nemtetszésem, lépten-nyomon összefutottam vele, a nap legkülönbözőbb szakaiban, a legkülönbözőbb helyeken.
Úgy tett, mintha véletlen lenne, de egy idő után rájöttem, hogy a közös ismerősöktől pontosan tudja, mikor merre járok. Amikor elkezdett üldözési mániám lenni miatta, egyik nap megkértem, hogy hagyjon békén. Ekkor ő, mint aki már számított erre, teljesen komolyan azt ígérte, ha egyszer elmegyek vele ebédelni és utána még mindig azt mondom: nem, akkor eltűnik az életemből.
Én biztos voltam a dolgomban, ezért simán belementem a dologba. Két éve éltem már a városban, és azt hittem, minden éttermet ismerek. Ancsa mama kifőzdéje nem volt köztük, meglepett már a választás is – azzal indokolta, hogy az országban ott a legfinomabb a sztrapacska. Amikor megérkeztünk a szinte üres étterembe, megjelent egy hentes kinézetű pincér két mocskos lappal – ez volt az étlap -, és érdeklődött, mit szeretnék inni.
Ekkor kinyílt a konyha csapóajtaja és kioldalgott rajta egy kóbor kutya kinézetű loncsos eb. Leizzadtam, határozott hangon kólát kértem – üvegben. Nem, biztosan nem kérek poharat. Nem, sztrapacskát sem kérek. Közben óvatosan körülnéztem, mert támadt egy olyan sanda gyanúm, hogy valaki kandi kamerázik, vagy ha más nem, David Lynch forgat.
A felszolgáló eltűnt, mi ott ültünk síri csendben, és én kis híján felálltam – de akkorra már elég mulatságosnak tűnt az egész helyzet, gondoltam, megvárom, mivel kezd a srác. Abban biztos voltam, hogy valami bizarr következik, eleve orvostanhallgató volt, meg a zöld garbó, szóval nem voltak illúzióim.
Ekkor jött a rüh. Az első meglepetésből felocsúdva válaszoltam neki, hogy nem, még sosem voltam rühes, majd udvariasan visszakérdeztem – így illik a „Voltál már az USA-ban?”-nál is -, hogy ő volt-e már rühes. Már amikor kimondtam, tudtam, hogy ezt nem kellett volna. Ő a szemembe nézve közölte, hogy igen, hogyne, volt. Hogyne. Nem igazán vette észre rajtam a viszolygást, ezért boldogan folytatta a témát.
Kiderült, hogy az egyetemen kutyákon kísérleteztek, és az egyik eb – talán bosszúból – megfertőzött valakit, a komplett évfolyam karanténban végezte. Nem hogy nem érezte kellemetlennek a dolgot, hanem kifejezetten lelkesen mesélte, hogy a rüh voltaképpen egy apró állatka, aki járatokat fúr az ember bőre alatt…
Az étterem előtt a szemébe mondtam az ítéletet, hogy ennyi, nem szeretnék vele találkozni többé. Bólintott, megértette, elfogadta. Irtó dühös is lettem egy héttel később, amikor a főiskola épületéből kilépve megláttam őt a Bazilika lépcsőjén állva. Mint egy fúria, úgy viharzottam oda hozzá, kérdőre vontam. Ő védekezőn felemelte a kezeit, benyúlt a kabátja belső zsebébe és kivett valamit.
A „kedvenc könyvet”, amiről meséltem neki a rühök után – a Részeg józanokat, amit kölcsönadtam valakinek, és azóta nem volt meg nekem. Tűvé tett érte mindent, végül kikölcsönözte a helyi könyvtárból – azzal a szándékkal, hogy nem viszi vissza soha. Nem is kell más egy nagy szerelemhez. Csak egy szál lopott könyv.
