Annie Ernaux: Évek című könyvéről
Ha ősközösségben élnénk távoli barlangban tábortüzek mellett, akkor Annie Ernaux egy olyan varázsanyó lenne, akinek meséjét hosszan hallgatnánk egy jól sikerült vadászat után a csillagok alatt. Korábbi barlangokról mesélne, régi vadászatról, más törzsek tagjairól, és csupa-csupa érdekes dologról. A lobogó tűz fényében láthatnánk arcának kedvességét, huncutságát, örömét és nyugalmát, kínjait és fájdalmát.
Modern korban élünk, így aztán a barlangot lakóparkra, a tábortüzet kandallóra cseréltük. Radiátorok és hűtőszekrények társasága fogadja a „vadászatból” hazatért és megfáradt lényünket, de a mesék továbbra is elbűvölnek. Néha a mozi, vagy a kábeltévé adja meg, néha pedig az internet. Annie Ernaux varázsanyó meséi azonban könyveken keresztül érnek el hozzánk. A háború utáni modern Franciaország nagy krónikásának tartják. Talán nem alaptalanul, hiszen tavaly irodalmi Nobel-díjjal jutalmazták. Életművéből az Évek című könyvét olvastam a napokban, ami teljesen elbűvölt.
Lehet, hogy a háború utáni Franciaország történetét írta meg benne, és lehet hogy a saját életét mesélte el, a munkásosztályból származó vidéki kislány történetét, de mégis olyan, mintha rólunk írna. Mindannyiunkról. Mindannyiunk nagymamájának a konyhájáról, a lassan hömpölygő gyermeki nyarakról, kamaszos reményekről, a felnőttlét gondjairól, a politika szövevényes világáról, háborúkról, gazdaságról, a testünkről és érzelmekről, örömről és bánatról.
Elmosódott homályos határon sétálnak mondatai az egyéni és a kollektív történések világában. Ahogy néha mi magunk is nehezen bogozzuk ki azt, hol is van pontosan a határa az én-nek, vagy a mi-nek. Egyes szám vagy többes szám. Néha nem könnyű.
Mennyi minden fér bele egy életbe?! Mennyi téma fordul meg egy családi ebédlőasztal körül az évtizedek alatt, mennyi csalódást és sikert élünk át, mennyi illúzió, mennyi ábránd, mennyi mindenen megy keresztül az ember egy életen át.
Annie Ernaux meséjét hallgatva azon tűnődöm, van-e még helye amolyan régimódi krónikásoknak itt a 21. század modern ebédlőasztalainál. Arra a válaszra jutok, hogy igen, van, sőt, mindenképp. És olyan nagyszerű, hogy az egyik közülük pont ő, a francia varázsanyó, aki amolyan közös nénénk is lehetne. A nénék és a bátyak, az uncle-ök és tantik örök generációja, akiknek mondandójára – minél idősebbek vagyunk, már annál inkább – odafigyelünk. Különös dolgokról mesél, és akin néha elámulunk, hogy mennyire szabadszájú, néha pedig megijedünk óvatos figyelmeztetésétől:
„Eltűnik majd az összes kép.”
Igen.
Igaza van.
Eltűnik a pillanat és elmúlnak a dolgok, halvány emlékképekké fogunk válni mi magunk is. Addig azonban még körbeüljük az asztalt, eléneklünk egy-egy nótát, receptet cserélünk, viccet mesélünk, bosszankodunk, fényképet nézegetünk, emlékezünk, tervezgetünk, élünk és lélegzünk, ölelünk és szeretünk.
Annie Ernaux meg kívánt menteni valamit abból az időből, amiben már soha többé nem leszünk. Sikerült neki. A távoli francia nénénk, ez a különös európai varázsanyó olyan mesterien ragadta meg a pillanatot, magát az időt, amire csak kevesen képesek.
A tábortűz halkan ropog, lassan kialszik, erőtlenül pislákol csak, a magasban azonban továbbra is ott ragyognak a csillagok.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
