(Cseppekben a tenger) – 10 x 10 fotó a 100 éves Salgótarjánról
A minap egy Pesten élő, Tarjánból elszármazott fiatal barátommal sétáltunk a város főterén, amikor a Karancs Szálló tömbjére rámutatva azt kérdezte, ezt meg lebontják? Rosszul esett ez a hangütés, mintha rólam kérdezett volna valamit, egy, a jövőben bekövetkező kedvezőtlen változásról. Bizonyára akadna más visszaemlékező, aki részletesebb, izgalmasabb, nagyobb időszakot átölelő dolgozatot írna e témában, de most rajtam a sor, megpróbálom ifjú korom emlékeit felidézni, amelyek ehhez a „betontömbhöz” kötnek.
Ha valahol elhangzik a Karancs neve, mindenki előtt a kilenc szintes épület szállodai tömbje jelenik meg. Pedig értelemszerűen a vendéglátóhelynek ebben a részében jóval kevesebb tarjáni fordult meg, mint a földszinti, úgynevezett lepényben, illetve a félemeleten elhelyezett vendéglátóipari egységekben. Menjünk sorjában.
A szálloda eszpresszója a főutcáról nyílt, modern ülőgarnitúráiról és bárpultjáról, valamint ezek összhatásáról könnyű elképzelni, hogy az átadás időpontjában, 1964-ben, valódi revelációként érte a tarjáni közönséget. Belső falán a Csohány Kálmán által készített híres kerámiacsempe burkolattal, ami sajnos nem élte túl a 90-es évek átalakítását és jelenleg egy pásztói középiskola folyosóját díszíti…
Egy vadonatúj hely, ahol mindennap élőzenével fogadták a táncolni vágyókat, akár egy pohár bor vagy egy üdítő mellett. A háromtagú zenekar gyakran kísért országos hírű énekeseket, de volt olyan időszak, amikor az éves szerződéssel bíró hivatásos énekesnő hetente hatszor szórakoztatta a nagyérdeműt. Természetesen mindezt belépődíj nélkül.
Aztán emlékszem, a hetvenes évek közepén kéthetenként, egy-egy hétköznap este a legmenőbb fővárosi diszkósok, (Éliás, Cintula) válogattak a lemezeik közül. Előtte filmvetítés 16 mm-es mozigéppel, igaz, ez már fizetős programként, de telt házzal.
Egyébként erre az időszakra jellemző, hogy a városban más helyszíneken is rendszeresek voltak a zenés rendezvények, a Kohász Művelődési Házban havonta játszott a fővárosi Gemini együttes, de fellépett itt korábban a Liversing is, vagy a Kulacs Vendéglő kertjében és az Öblösüveggyár kultúrházának szabadtéri, rózsalugassal körbevett udvarán helyi beatzenekarok muzsikáltak hetente háromszor.
Visszatérve a Karancshoz, II. osztályú éttermében akár több százan vacsorázhattak esténként, híres cigányprímások vezette zenekarok húzták a mindenki által ismert magyar nótákat, de itt is számos rendezvény, bál színesítette a kínálatot. Például, itt láttam és hallottam először élőben Sebő Ferencet és Halmos Bélát táncházi muzsikát játszani, amikor még egyetlen lemezük sem jelent meg. 1984-től pedig a legendás jam-session-ok helyszínéül szolgált az évente megrendezésre kerülő nemzetközi dixieland fesztiválok alkalmából, számos feledhetetlen, hajnalig tartó örömzenélést produkálva a műfaj rajongóinak, akik rendre zsúfolásig megtöltötték a termet.
A harmadik hely a félemeleten volt fellelhető, az eredetileg a szálló vendégeinek fenntartott bár és különterem (Mozaikterem) az idők folyamán a tarjáni ifjúság, főként a bolyais gimnazisták iskola utáni törzshelyévé vált. A „Félemelet”, csak így emlegettük. Nagy előnye a hozzá tartozó terasz volt, innen remekül rá lehetett látni a térre, és ha még éppen szabadtéri szoborkiállítás is állt a placcon, az ember máris a világnak egyik remek helyén érezhette magát. A bárt Ica néni vitte, prímán el lehetett vele beszélgetni az élet dolgairól, férjét nemes egyszerűséggel csak Ica bácsinak hívtuk, az ő feladata volt a magnó kezelése és mivel diszkósként is működött, friss slágerekkel alapozta a délutáni hangulatot. (A bárból nyíló mozaikterem általában zártkörű rendezvényeknek adott helyet, de bárki kibérelhette.)
Ötödik helyszínként megemlíteném, hogy ez idő tájt nyári délutánokon az étterem fölötti tetőteraszon rendszeresen játszott a Pallawa együttes, a legendás Fanyúl zenekar elődje. Az estébe hajló rendezvényeken mindig megtelt a tánctér, összeszokott, jókedvű társaságok ülték körbe az asztalokat.
Aztán a nyolcvanas évekre sok minden megváltozott, nem volt már akkora igény az élő zenére. Az étteremben elhallgatott a cigányzene, bár egy darabig a legendás Snétberger „Dicki” Róbert gitározott ott zenekarával, de a közönség így is elmaradozott. Végezetül a rendszerváltás mindezt felgyorsította, és drámai változásokat hozott a legendás helyszínek életében. Különböző profilú üzletekké alakították át az egykor egységes stílusú, megjelenésükben országos színvonalú vendéglátóhelyeket, hogy aztán lassan a felejtésnek adják át a város életében rövid ideig tartó, de az egykori résztvevők számára felejthetetlen időszakot.
Az itt látható 1964-es felvétel, még ha propagandisztikus hangütéssel is, de valamit fölvillant a húsz éve bezárt szálloda egykori szebb napjaiból.
