Felix van Groeningen és Chalotte Vandermeersch Nyolc hegy című filmje a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének díjnyertes alkotása. Január ötödike óta mi is láthatjuk a magyar mozikban. A film megálmodói nem csak varázslatos tájakra kalauzolnak, de egészen különleges módon beszélnek az emberi kapcsolatok esszenciájáról.
Vajon elgondolkodtunk-e már azon, mit jelentenek számunkra a hegyek? Vonzó, mászásra buzdító magaslatok vagy inkább elrettentő csúcsok? Az életünk menete vajon rokonítható-e a hegyek meghódításával? Sokszor eredeti kiindulópontjainkra visszacsúszva törünk a csúcsokra, majd a lankákon ereszkedünk lefelé, hogy újra ismételjük az egészet.
A rendezők két fiatalember életének bemutatásához választották helyszínül az olasz Alpokat és Nepál mindig meghódításra csábító hegyét, a Himaláját. Ruben Impens operatőri munkája egészen egyedi látványvilággal ajándékozza meg a nézőt, meg merem kockáztatni, hogy olyan perspektívából láthatjuk a lenyűgöző hegyvonulatokat, mint eddig még soha.
De nem természetfilmet látunk, hanem az egyik legkomolyabb emberi kapcsolatot, a barátságot elemezzük, amely ebben a filmben élethosszig tart. Mondhatnám, hogy e barátság állandó díszletei a hegyek, de itt egészen különleges értelmet kapnak, mintha a kapcsolat kivetüléseit is magukon hordoznák, ahogyan szerves alkotórészeivé válnak a történetnek.
A két főszereplő, Luca Marinelli (Pietro) és Alessandro Borghi (Bruno) döbbenetes alakítást nyújtanak. Kevés szavú barátság az övék, de olyan mélyen, gyermekkori élményeikből táplálkozik, hogy felnőttként sincs szükségük nagy szavakra és hosszú körmondatokra, hogy értsék egymást. Bár életük nagyon különbözően alakul, mindig visszatalálnak egymáshoz és jól kiegészítik egymást. Színészi játékuk rendkívül természetes, hiteles.
A film irodalmi adaptáció, Paolo Cognetti azonos című, magyarul 2018-ban megjelent regényének megfilmesítése, mely a barátság mellett az útkeresésről is beszél, arról, hogyan ismerhetünk rá az életünknek értelmet adó tevékenységeinkre, élethelyzeteinkre. Az egész filmet átható természetességnek köszönhetően időnként úgy érezzük, ott ülünk velük a hegymagason megbújó kis ház előtti asztalnál és mi is velük falatozunk, iszogatunk, amikor kisebb-nagyobb kihagyás után újra egymásra találnak.
A film fontos kérdésfeltevése a hindu mitológiához kapcsolódik, amely szerint nyolc hegy határolja a világot, amelynek a közepén egy óriási kilencedik hegy áll. Kérdés: akkor találunk rá a boldogságra, ha a középső hatalmas hegyen éljük le az életünket, vagy ha beutazzuk a többi nyolcat? Pietro a világjárást, míg Brunó az egy helyben maradást választja, ez az ő egyéni válaszuk a kérdésre. Megpróbáltatások mindkét úton várják őket, a nehéz helyzetekben közös erővel is küzdenek.
Ez a film nem adja könnyen magát, akárcsak egy nehezen megmászható hegycsúcs. Az alkotók lassan vezetnek be a történetbe, ezáltal lassulásra késztetnek. Érdemes átengednünk magunkat ennek a tempónak, és figyelnünk az apró részletekre. A házak, házbelsők, vagyis a külső és belső jelenetek helyszínei autentikusan berendezettek, az egyszerűséget, praktikumot hozzák. Az érzelmekről szóló jelenetek sem hevesek, nem mozognak magas amplitudon, talán inkább belül, a szereplőkben zajlanak, amit kívül szótlan gesztusokkal, mimikával fejeznek ki, így a néző saját belső világában keresheti az azonosulás szép pillanatait.
Felix van Groeningen és Chalotte Vandermeersch filmje megrázó, elgondolkodtató alkotás, melynek tükrében saját emberi kapcsolatainkat is átértékelhetjük és esetleg változtathatunk azon a metóduson is, ahogyan hegyeinket járjuk.
