Hétköznapi relativitás és Nostradamus
Láthatta Nostradamus a jövőt? Próféciái misztikus képzelgések, vagy mégsem? Magyarázhatók látomásai a relativitás elméletével?
A hétköznapok
Kéz a kézben futok veled és az időt a szívünk dobbanásával mérjük. A távolság ugyanaz, a szívdobbanásaink száma azonban különbözik. Te edzettebb vagy mint én. A Te szíved 1000-t dobban, az enyém 1500-t ugyanazon a távon. A kevesebb dobbanás azt jelenti, hogy a Te belső időd lassabban telik. A szívdobbanásokkal nincs semmi gond. Azok ugyanúgy lehetnek az időmérés eszközei, mint a föld forgása. Két külön test, két külön téridő. Két különböző intenzitás. Van egy közös téridőnk is: a földfelszíni. De ebben a téridőben nincs köztünk különbség: a sebességünk ugyanaz, más mérőeszköz meg nincs.
Most fussunk egyenlő szívdobbanási ideig, ugyanazon az úton, de külön-külön. A Te szíved lassabban ver és ezért azonos számú dobbanási idő alatt Te távolabbra jutsz. Ez a különbség már kifejezhető a közös földfelszíni téridőben is, mert a sebességünk különböző. De nyugodt szívvel mondhatjuk azt is, hogy egy szívdobbanásnyi idő alatt Te több esemény részese vagy (hosszabb távolságot futsz) mint én. Elvileg elképzelhető az is, hogy ahhoz az esemény-távolsághoz, amit Te egyetlen szívdobbanásnyi idő alatt teszel meg, nekem több száz évre lenne szükségem.
Számtalan furcsa dolog van, ami csak a relativitás alapelvével magyarázható. Ez kiválóan bemutatható Zénónnak, az ókori görög filozófusnak, az egyik legismertebb paradoxonjával.
Zénón azt állítja, hogy Akhilleusz, a világ leggyorsabb futója nem érne utol egy teknősbékát, ha versenyt futna vele és a teknős előnyből indulna. Zénón a következőt mondja: mialatt Akhilleusz fut a teknős után, a teknős is halad előre. Bármilyen kicsit is, de mindig halad. És a köztük lévő távolság mindig megfelezhető. A végtelenségig. Mosolygunk, de ez éppen ezért paradoxon. Évszázadokon át próbálkoztak feloldani, de ezt egzakt módon mind a mai napig nem sikerült.
A relativitási alapelvet használva a megoldás végtelenül egyszerű: Tekintsünk a dologra úgy, mintha nem Akhilleusz és nem a teknős haladna, hanem egy-egy céltábla feléjük a közös célból. Ezzel a feltételezéssel semmi hibát nem követünk el. Akhilleusz téridejében a céltábla az ő sebességével fut felé, a teknős téridejénen felé pedig a teknős sebességével. A mozgásukat a céltábla kiválóan kifejezi, annak ellenére, hogy ők meg sem mozdulnak. És a két céltábla közötti távolság így is mindig megfelezhető. De a felezési távolságok most egyre növekednek és Akhilleusz céltáblája bizonyítottan hamarabb éri el őt. Akhilleusz előz.
Nostradamus
Ha felszállok egy vonatra, mondaná Nostradamus, akkor egyszerre három téridő részese vagyok. Az első, a saját téridőm a szívdobbanásokkal. A második a vonat belső térideje, persze csak akkor, ha halad. A harmadik pedig a földfelszíni téridő.
Tételezzünk fel egy vonatot, ami a történelmi események vonatja. És most a földfelszíni téridő is a vonaton utazzon, annak összes eseményével, és az összes egyéni téridővel, velem együtt – mondja Nostradamus. A történelem, az emberek, gyalog, lóháton, autóban, repülővel, dolgozva vagy pihenve, mozogva vagy mozdulatlanul, esőben, hóban, szárazságban, ébren vagy álomban, élve vagy halva, saját téridejükben; generációk generációk után. Ha felállítanának egy végtelen nagy kaput egy másik, nem földfelszíni téridőben és a vonat azon keresztül haladna át, akkor a kapuban mindig történne valami. Illetve, a földfelszíni téridő minden eseménye a vonaton, ebben a – mondhatjuk – időkapuban történne egymás után.
Ha menet közben a különleges érzéki énem kiugrana a vonatból – a fizikai valómat a vonaton hagyva – akkor az egy másik téridőbe esne, mert a semmibe nyilván nem eshet. Az is biztos, hogy a vonaton belül és kívül az időszámítás különbözik. Relativitás szempontjából pedig az eldönthetetlen, hogy ki halad és ki áll.
Amikor ez az érzéki énem kilép a fizikai testemből és kiugrik a vonatból, két lehetőségem van az értelmezésére:
Az egyik az, hogy én vagyok az, aki gondolatban az időkapuban állok. Bár fizikai létemben ott maradtam a saját és a történelmi események téridejében. A történelmi események vonatja száguld keresztül a kapun és mellettem el: Állok és nézem, hogy múlnak a 16. század évei, majd sorban a 17. század, 18., 19., 20., 21. század összes eseménye – de azokat már nem láthatom, mert nem érem meg. A vonatról nézve, az áthaladás szinte egy szempillantásnyi. Kész. Lemaradtam. Semmi esélyem arra, hogy elmagyarázzam, én vagyok Nostradamus.
A másik lehetőségem, hogy a vonat az, ami áll. Az álló vonat nem egy fénykép félbehagyott mozdulatokkal, levegőben megálló esőcseppekkel, mert ott van benne a földfelszíni téridő, az összes földfelszíni eseménnyel. Az időkapu meg én száguldunk most a vonat mellett előre, elhagyva sorban az eseményeket, a 16. századot, a 17. és a többit. A történelmi események így továbbra is az időkapuban történnek. Próbálok benézni a vonatba, de a száguldásunk miatt csak nagy történelmi dolgokat láthatok, illetve inkább csak érzékelek. Olyan eseményekhez érek el nagyon rövid idő alatt, amikhez fizikai létemben évszázadok kellenének – ha megérném.
Ez idáig egyszerűen érthető, de az egyidejűség – mármint az, hogy sok évszázad eseményeinek aktuális szemlélője legyek – további magyarázatot igényel.
A korábban megvizsgált szívdobbanásos példákat kell elővennünk.
A kéz a kézben futás minden eseménye egyidejű, annak ellenére, hogy a téridőnk különböző. Van ugyan közös téridőnk is, de a különbözőség abban nem fejezhető ki. Vagyis olyan mintha nem is lenne.
A „nem a kéz a kézben” futás példájában a közös téridő már fontos tényező. Ott a sebességnek meghatározó szerepe van. Aki a közös téridőben kifejezve lassabban fut, az időben később érkezik meg az eseményekhez, mint aki gyorsabban. Így aztán az egyidejűség kizárva.
Az Akhilleusz-teknős versenyfutási viszonyban is az okozza a paradoxont, hogy Zénón az egyidejűséget a közös téridőben fejezi ki, és még ráadásul azt is térkoordinátával.
Esetemben – érvel Nostradamus – a történelmi eseményekkel nincs közös téridőnk. Következésképpen az egyidejűség adott: ami a történelmi eseményekben több évszázad alatt történik, annak szemlélője lehetek, mert az az én érzéki téridőmben csak parányi időt igényel.
Száguldásom közben egyszer csak úgy döntök, elég volt. Álljunk meg, mert ez a másik énem vissza akar ugrani a fizikai testembe. Ahogyan az időkapuval kezdünk lelassulni, úgy kezd a vonat relatíve felgyorsulni. Ismét száguldanak a századok eseményei, de most sorban visszafelé, mellettem el: a 20. század, a 19. és többi, egészen a 16. századig, ami a 21. századi mozdonyhoz képest már elég hátul van. Ezzel nincs baj, mert a térben bármilyen irányban lehet mozogni, ellentétben az idővel, ami visszafelé nem folyhat. A vonatban az események sem visszafelé történnek. Bent a húst továbbra is lenyelik, a golyó sem visszafelé repül a puskába és a fizikai létemben én is öregszem. Az egyidejűség továbbra is érvényes, ezért visszaugrani a vonatra csak ott tudok, ahol egyidejű vagyok a fizikai testemmel. Ott van csak számomra nyitva az ajtó! Amikor fenn vagyok és újra egyben a valós létemben, a téridőm is újra közös a történelmi eseményekkel. Azt látom, hogy bár ott vagyok, ahonnan kiugrottam, itt belül is eltelt egy kis idő, egy kávéivásnyi.
Ezek a fizikai létemből való ki-, és beugrások sokszor megismétlődnek. Akik eközben látnak, azt mondják, ilyenkor furcsán viselkedem. Amikor ez a különlegesnek mondható érzéki létem visszatér a fizikaiba, mindig leírom azt, amit érzékeltem. Verses próféciáim rövidek és inkább ráutalóak, mint leíróak, mert a sok száz év eseményeit nem érzékelhettem pontosan. Leírom őket, hogy jelezhessem az utókornak, mi vár rájuk, ha nem vigyáznak. Bár abban nem vagyok biztos, hogy a balsorsok elkerülhetők, mert akkor nem is érzékelhettem volna őket. De hátha. Közben arra gondolok, hogyan fog majd az utókor vélekedni: Valódi jóslatok ezek, vagy misztikus képzelgések?
Kiss Zoltán J mérnök-kutató
