Kilián Sanna: Egy képen sem voltál rajta
A nevem Laura. Egy erdőben ülök az autómban – balesetem lehetett, de az egészből nem emlékszem semmire. Hallom, ahogy kicsit arrébb kocsik járnak az úton, de nem tudok segítséget kérni, mert az egyik lábam beszorult. A fáktól nem lát engem senki, a duda nem működik, a telefonom pedig elrepült az ütközéskor. Szörnyen félek, megsérültem, fájdalmaim vannak és várom, hogy valaki rám találjon, de igazából nem keres engem senki.
Az egyetlen ember a világon, akinek hiányzom, az a féléves kislányom, akit otthon hagytam egyedül. Fél órára akartam elmenni, amíg Fanni alszik, mert nem bírtam már folyamatosan együtt lenni vele. Én tíz évig csak egyedül voltam, a magány az egyik éltetőerőm – és most ezzel veszélybe sodortam őt. Nem sikerül kiszabadítanom a lábam, így azt teszem, amit máskor is, amikor félek: hangosan beszélek hozzád, egyetlen barátom, és egyetlen szerelmem. A csodás kislányunk édesapjához – nem érdekel, hogy már hónapokkal ezelőtt meghaltál.
Rángatom a lábam, érzem, ahogy kezd eluralkodni rajtam a pánik. Ilyenkor mindig az a bizonyos este jut eszembe, ahogy az elmúlt tíz évben minden áldott nap vagy százszor. „Gyerekkorom utolsó estéje”, te fogalmaztál így. A mindent megváltoztató negyedóra – a hetedik utáni nyár, amikor a családi kempingezéskor a tóparton megerőszakolt az az ártalmatlannak tűnő szépfiú. Látom magam, ahogy sajgó karokkal és véres combokkal megyek vissza Anyáék sátrához. De nem ébresztettem fel őket, túl intim és túlságosan szégyenletes volt, amit mondanom kellett volna. És soha nem is voltam képes beszélni róla – pedig eltelt már több mint tíz év.
Voltaképpen nem pár órája vagyok beszorulva, évekkel ezelőtt megrekedtem, valahol a tóparti kavicsok között. Így éltem le azt a 10 évet, aminek életem legszebb időszakának kellett volna lennie. Bujkáltam a szüleim kérdései, a férfiak tekintete és a saját magam fájdalma elől. Ha te nem jössz, ma is egyedül vagyok, teljesen.
Te már ismertél engem akkor, nyolcadikban, amikor mindez történt, hiszen évek óta a tanárom voltál.
A nyaralás után egy másik ember lettem, mert bármennyire is szerettem volna élni a régi, normális életemet, a tanulás nem ment többé. „A jövőd múlik a nyolcadikos bizonyítványodon” – hallgattam, de az én jövőmet sokkal inkább az a negyedóra határozta meg, a kavicsok között verekedve még a nyáron. Szomorú voltam és fáradt, a régi barátaim pedig kigúnyoltak. Hibásnak éreztem magam amiatt, ami a tóparton történt, és inkább meghaltam volna, mint hogy bárki megtudja. Észre sem vettem, ahogy magányossá és szótlanná váltam. Anyáék pedig eleinte csak nem értették, mit művelek, aztán meg már kifejezetten haragudtak rám. Mert többé nem tudtam az a jó gyerek lenni, akire régen olyan büszkék voltak – minden nap csak csalódást okoztam nekik.
Akkor jött a teljesen új szerelem, a rajzolás, azt hiszem, ez mentette meg az életemet. És valójában ez jelentette a kiutat is. Az egyetlen felnőtt voltál, aki figyelt rám akkor: nélküled, az ötleted nélkül sosem tudtam volna elköltözni egy másik városba, és a művészetbe menekülni. A művészeti iskola után ott, a város főterén készítettem éveken át portrékat vadidegen emberekről, akikhez fél órára kapcsolt az élet – aztán elmentek és nem találkoztunk többé. Nem kellett találkoznom Anyáékkal, így végre senkit nem zavartam azzal, hogy szomorú vagyok és távoli.
Ott, a téren találkoztunk újra nyolc évvel a támadás után, én már felnőtt voltam, te pedig már özvegy. Véletlenül láttál meg, és hiába múltál el már hatvan, fiatalabb voltál, mint én, lélekben mindenképp. Benned képes voltam bízni, még a tóparton történtekről is tudtam beszélni – a hetekről és hónapokról, amikor minden este úgy feküdtem le, hogy hátha reggelre mindent elfelejtek. Vagy ha nem, legalább meghalok.
Különös szerelem volt a miénk, még ha a külvilág betegesnek tartotta is a viszonyunkat. Anyáékat is beleértve, akik persze újból cserben hagytak: még a nevetséges kapcsolatot, ami köztük és köztem volt, azt is megszakították velem, miattad.
Mások boldogok, ha kiderül: gyereket várnak. Amikor én rájöttem, hogy kisbabánk lesz, majd’ beleőrültem a bizonytalanságba, mert hát melletted biztonságban voltam, de a világgal továbbra is hadilábon álltam. Még alig dudorodott a hasam, amikor elmondtad, hogy beteg vagy, és hogy meg fogsz halni. A szemem láttára fogytál el, és mire Fanni megszületett, én már hónapok óta egyedül voltam, megint. De a kisbabánk már ott növekedett bennem, és a nap minden percében azt vártam, hogy újra élni akarjak – ha másért nem, Fanni kedvéért.
Az órák szörnyen lassan telnek a fák között, napok lesznek belőlük. Hiába rángatom a lábam, csak egyre jobban szorítja a karosszéria. És rajtam kívül senki nincs, aki tudná, hogy Fanni élete mekkora veszélyben van. Nem is tudom, miben reménykedem, talán abban, hogy a síró babánkat valaki csak meghallotta és megtalálta közben. Most először bánom, hogy meg sem próbáltam rendezni a kapcsolatot Anyáékkal – akkor Fanni nem lenne egyedül a lakásban.
A segítség most az egyszer vajon időben érkezik?
A támadás:
„A félelem azóta sem múlt el a sejtjeimből, a működésem részévé vált. Sok év eltelt, állítólag ki is cserélődtek a szöveteim azóta, mégis úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna. Még a szaga is az orromban van annak a fiúnak. Volt valami taszítóan fanyar a bőre szagában, valami keserű és állatias. Nem mosószer vagy parfüm csinálta, ez volt az ő saját illata.
Egyébként gyors volt az egész, legalábbis úgy emlékszem. Felrántotta a rövid szoknyát, amit viseltem a forró éjszakában, a bugyimat csak arrébb tolta. Kemény térdeivel szétfeszítette a combjaimat és már be is csusszant a lábaim közé. Rettenetesen fájt, kapálózni kezdtem, próbáltam szabadulni tőle és a fájdalomtól, eltolni a vállait, mire ő rám nézett és a tekintetével meggyőzött arról, hogy ne próbáljak ellenállni. Gyűlölet volt az arcán. A fájdalmam minden mozdulatánál egyre rosszabb lett, aztán ordított egy hangosat, én meg a pokoli fájdalom mellett valami furcsa mozgást éreztem ott bent. Lüktetést. Akkor kihúzta belőlem, bő nyállal végignyalta a számat és vadul a vállamba harapott. Végül engedett a szorítása. Széles mosollyal és csúfondáros kifejezéssel az arcán lassan felállt, és egy szó nélkül nézte a művét. Én csak feküdtem ott fájdalommal minden porcikámban, elviselhetetlenül kalapáló szívvel. Ott feküdtem az apró kavicsokon a kedvenc ruhámban, amit azért vettem meg, mert kiemelte a derekamat és a kis melleimet, amik akkoriban még növésben voltak és folyton fájtak. Gonosz mosollyal oda nézett, ahol csupa véres maszat volt a combom, erre én összezártam a lábam, és amennyire gyorsan csak bírtam, felálltam.
Gyakorlott mozdulatokkal felhúzta a cipzárját, hátralépett egyet és önelégülten mosolygott. Ezt a mosolyt sosem fogom megérteni… Megmarkoltam a ruhám alját és olyan erősen húztam a térdem felé, hogy megreccsent a varrás. Akkor hátrálni kezdtem, pontosan emlékszem, hogy nem mertem hátat fordítani neki. Mintha bármit is jelentene, hogy szemmel tartom. A szandálom sarka minden lépésnél mélyen a kavicsos homokba mélyedt, izmaim pattanásig feszültek. Hátráltam, ő továbbra is mosolygott, és amikor kellő távolságban voltam, megfordultam és futni kezdtem. Megszakadt volna a szíved, ha látsz akkor. Hallottam a rekedt nevetését. Fájt a futás is, meg úgy általában az, hogy még mindig életben voltam, az is fájt… Belül zokogtam, de nem sírtam, nem is tudom, miért. Talán túl rémült voltam, és még el is kellett tűnnöm. Félelmet és dühöt éreztem, főleg azt a fiút utáltam, akinek a haverja megerőszakolt. Ugyanúgy haragudtam rá, mint erre a másikra. Ha ő nincs, sosem jövök el ezzel sétálni. Miatta bíztam meg benne.
Raktam a lábaimat egymás után, mentem véres combokkal vissza, Anyuékhoz a sátorba. Félig futva, félig sántikálva elindultam a kemping felé. Két srác jött velem szemben, jót nevettek rajtam. A járásom alapján azt hitték, részeg vagyok. Megijesztettek, ezért lefutottam az útról, az árok szélén mentem. Ezen még nagyobbat röhögtek.
Sosem felejtem el az érzést, amikor a sátorba léptem. A csalódásra. Azt hittem, sátorban végre újra biztonságban leszek. Minden olyan lesz, mint régen, de nem sikerült visszakapnom soha többé. A sátorban viszont nem ez várt. Beléptem a kis előtérbe, és valahogy semmi nem változott bennem. Ott szuszogtak mind a ketten, akik annyit vigyáztak rám egész életemben, de ez abban a pillanatban nem jelentett az égvilágon semmit.
Szörnyen féltem, hogy felébrednek, mert nem voltam olyan állapotban, hogy becsaphattam volna őket, ezt tudtam. Az járt a fejemben, hogy bárcsak reggelre el tudnám felejteni az egészet, vagy ha nem sikerül, hát legalább meghalnék.
Ezerszer megpróbáltam elmondani Anyunak, mi történt velem, de nem tudtam elképzelni, hogy kimondom ezeket a szavakat. Megerőszakol, fájt, féltem, tehetetlen, kiabáltam, megütött, nem akartam. Egy idő után elfogadtam, hogy nem tudok beszélni róla, tehát az én dolgom marad.
Most, 10 évvel később már tudom, hogy minden másképp alakul, ha akkor le tudom győzni a szégyent, amit éreztem. Nem tette volna meg nem történté a dolgokat, de legalább kiálltam volna magamért és lett volna esélyem, hogy valaki segít nekem. De én nem voltam képes rá, inkább hazaosontam és elbújtam a kis sarokban a sátrunk szegletében.
És ezt ők pontosan tudják. Ezért mernek ilyet tenni a lányokkal.
Elvesztés:
„Nagyon tiszteltelek azért a nyugalomért, amivel viselted ezt az egészet.
Ott voltam, amikor napközben elbóbiskoltál, és néztelek. Majdnem egész nap aludtál a sok gyógyszer miatt, és ez ijesztő volt számomra. Sajnos éjszaka nem tudtam ott maradni a kórházban, nem engedték. Hazamentem, és olyan egyedül voltam, mint még soha életemben, és ez nagy szó. Reggel, félálomban téged kerestelek az ágyunkban, és amikor nem talált meg a kezem, felébredtem és azonnal indultam hozzád. És te hálás voltál, amiért ott voltam veled. Mert féltél, de ha veled voltam, talán nem annyira… Sosem mondtad, hogy menjek el, hogy pihenjek, csináljak ezt vagy azt. Te is velem akartál lenni. Pontosan tudtuk mindketten, hogy nem áll rendelkezésünkre végtelen idő, sőt. Nem volt időnk arra, hogy külön legyünk. Én meg csak ültem ott naphosszat, a kis rozsdás lábú sámlira felraktam a lábaimat, mert éreztem, hogy délutánra elnehezülnek. És amíg aludtál, próbáltam azokra az időkre gondolni, amikor együtt lehettünk, amikor még nem voltál beteg…
Azokra a délutánokra, amikor nem mentem a térre rajzolni, mert esett, és az éjszakákra, amikor pár óránként felébredtünk és újra meg újra szeretkeztünk. A bundás kenyeredre, amit csak te tudsz olyan ízűre és színűre sütni. Néha elbóbiskoltam melletted ülve a kórházban, és amikor kinyitottam a szemem, ott voltál, lélegeztél, és bár sok erőd nem volt mosolyogni, minden porcikámmal éreztem, hogy ott a helyem. Nem tudtam betelni a bőröd látványával, a pórusaiddal, a kezeddel, a szőrszálaiddal, amik szörnyen gyorsan hagytak el téged, amikor egyre betegebb lettél. A hajad megritkult, szemed veszített élénkségéből, de rám még mindig szeretettel nézett, ha éppen nem aludtál. Ezért akartál hazajönni. Azt mondtad, nem akarod a hátralévő heteket, esetleg hónapokat úgy tölteni, hogy folyton alszol elkábítva, kiütve.
Amikor hazamentünk, valami megváltozott. Deklarálva lett, hogy nem leszel jobban, és így a hangsúly rólad rám, ránk tevődött át. Már nem a gyógyszereidről beszéltünk, meg a különböző módszerekről, amikről hallottam, nem áltattuk többé magunkat. Már az lett a téma, hogy mi lesz velünk, utánad. Gyűlöltelek, érted? Gyűlöltelek, amikor ezt szóba hoztad, de te azzal védekeztél, hogy nem tudhatjuk, meddig vagy magadnál, meddig vagy beszámítható.
Azokban az években, amikor csak a rajznak éltem, hazafelé a főtérről vettem két kiflit meg fél liter tejet és bezárkóztam az albérletbe, semmiről nem vettem tudomást, ami körülöttem zajlik. A szokásaim miatt éreztem magam biztonságban. Pontban reggel fél 9-kor indultam minden nap. Aztán délután 5-kor összepakoltam, és elindultam haza. Ugyanabban a boltban vásároltam, ugyanazon a széken ültem mindig, amikor otthon voltam. Nem voltak érzéseim, mert olyan mélyre eldugtam őket, hogy senki meg nem lelhette őket, még én sem. Lassan, fokozatosan alakult ez ki, de arra világosan emlékszem, hogy Anyáék iránt sem éreztem semmit. Valószínűleg a haragon kívül semmit nem is érezhettem volna. Furcsa, de bennük is ennyi maradt csak – a neheztelés.
Mindketten tanult emberek, de tőlem még többet vártak, és a nyolcadikos eredményeim meg viselkedésem után a törődést szépen lassan felváltotta bennük a keserűség, aztán meg már a törekvés, hogy minél kevesebbet lássanak. Elhaltam belül, vagy inkább elrohadtam, és attól a bizonyos nyártól számított két éven belül már nem otthon laktam, mert nem tudtam elviselni azokat az embereket, akik folyton a jövőről meg a tervekről beszélgettek, akik csak hibáztatni tudtak, segíteni nem. Én csak egyedül akartam lenni, és rajzolni.
Olyan ostobán hangzik, de nem jut jobb szó az eszembe, mint hogy szörnyen hiányzol. Csak mostanában gondolkodtam azon, hogy voltaképpen mennyire gyorsan is ment a világon minden köztünk. Miután egyszer megszólítottál a téren, és elkezdtél odajárni miattam, viszonylag gyorsan kialakult köztünk ez a hihetetlen érzés. Amilyen hamar megszoktuk egymást, olyan rettentően gyorsan el is veszítettünk mindent. Másoknak valahogy olyan sok idő jut. Egy egész élet, sok esetben. Mit nem adnék azért, ha lett volna időm megunni téged! Vagy megutálni bizonyos tulajdonságaidat. De nekünk csak a szerelemre volt időnk, és az odaadó szeretetre. Sosem hittem volna azelőtt, hogy ennyire igényled a ragaszkodást, és szerintem te sem. Neked is új volt minden. Az, hogy mégsem vagy az az érzéketlen férfi, az egoista férj, akinek a feleséged mellett érezted magad, neked is új volt, azt hiszem.
Az viszont egy csoda, hogy az idővel is megbarátkoztam. Addig úgy éltem, hogy vártam, teljenek a napok meg a hónapok, aztán egyszer majdcsak eltelik az életem. Nem tudtam, hány éves vagyok, csak éltem a napokat meg az órákat. De, amikor 10 év elteltével beléptél a lakásomba, azt hiszem, pontosan tudtam, hogy ez az, ami megmenthet! És hirtelen megváltozott minden, az időhöz való viszonyom is. Mert egy csapásra nem akaródzott kimenni reggel a térre, ahol a legjobban el tudtam tűnni, ha rajzoltam, és egyszer csak sietős lett hazamenni, mert otthon vártál rám. Az a nagy, puha vatta, ami évekké állt össze, eltűnt és körvonala lett a dolgoknak. Folyton az órámat néztem, tudni akartam, hány órát kell még ott dekkolnom a tér sarkán, és hogy vajon otthon vagy-e már. Titkon féltem, hogy ez terhes lesz neked, de nem lett az.
Elmosolyodtam, amikor ez a szó bevillant. De nem indultam haza hamarabb sosem, akkor sem, amikor nem várt a munkámra senki, mert rettenetes lett volna belépni a lakásba úgy, hogy nem vagy ott. Talán rám tört volna az a sok év egyedüllét.
Még csak ősz sem voltál igazán, amikor meghaltál. Mikor kiderült, hogy gyerekünk fog születni, láttam a zavarodat. És biztosra vettem, hogy a korod miatt van. Nemigen készültünk ilyesmire, sem te, sem én. Figyeltelek, és észrevettem, hogy meg-megállsz a folyosón lévő tükör előtt, vizsgálod az arcod. Talán akkor láttad magad öregnek először, mert korábban sosem érdekelt a korod. Vén apuka. Aggodalommal az arcodon vizsgálgattad a ráncokat, a szemed, és sajnáltalak. De tudtam, hogy ez a te meccsed, én nem tehetek arról, hogy hatvanéves leszel, és arról sem, egyáltalán, hogy én szörnyen fiatal vagyok. Fizikailag, legalábbis…
Badarság lett volna odamenni hozzád és nyugtatgatni, hogy nem az a lényeg, hány éves egy apuka, hanem hogy mennyire jó apa. Szerencsére nem tettem, mert ezek a szürke kis árnyak lassan felszívódtak, és a várakozás maradt, meg a szerelem. Ahogy az első szerelem is megismételhetetlen, mert csak egy van belőle, úgy az első terhesség is különös, ezt biztosra veszem. Mert anyává akkor válik az ember, a többi gyerek érkezése talán már nem lehet ilyen óriási változás. Maximum más… sosem tudom meg.
Én napról napra váltam édesanyává, és ezzel párhuzamosan nőtt bennem a hiányérzet, hiányzott Anya. Apu is, egyiküket sem szerettem jobban, mint a másikat, de abban a kilenc hónapban, akkor nagyon kellett volna Anya. Egy asszony, aki, ha csak egy gyereknek is, de életet adott.
Bóklásztam a járdán, nagy pocakkal, és jött szembe egy termetes asszonyság. Anya jóval karcsúbb, mint az a hölgy volt, mégis valahogy eszembe juttatta őt, és összeszorult a szívem. Olyan gyönyörű lett volna, ha ott jön szembe velem. Véletlenül, ahogy a filmekben szokott történni. Végigmérne, könnybe lábadna a szeme és magához húzna. Akkor már tudtuk, hogy beteg vagy, és azt is sejtettük, hogy nem te nyersz, hanem a rák.
Amikor azt kérted, keressem meg őket, iszonyúan utáltalak. El sem tudtam képzelni, hogy megtegyem. Nem azért, mert büszke voltam, annál sokkal rosszabb helyzetben voltam. Haldoklottál, napról napra fogyott az erőd, a büszkeség egy ilyen élethelyzetben nem értelmezhető érzés. Szükségem lett volna rájuk, de féltem, hogy mit mondanak. Mert, ahogy várandós lettem, napról napra még babonásabb lettem, mint amilyen korábban voltam, és a gondolattól is elszédültem, hogy még a végén mondanak valami csúnyát a babára.
Megátkozzák, ki tudja? Téged is elátkozott az anyám, látod, mi lett a vége! Olyan csúnyán váltunk el akkor, amikor felhívott üvöltve, hogy ez nagyon is benne volt a pakliban. Nem az volt a baj, hogy lekurváztak, meg hogy azt mondták, buta liba vagyok. Az akkor fájt, ma már nem zavar, az is egy nézőpont… Az is csak később, amikor már beteg voltál jutott eszembe, amiket rólad mondott abban az utolsó telefonbeszélgetésben. Hogy bárcsak a világon sem lennél! Valahol ma is úgy érzem, ennek köze volt a halálodhoz. De azt végképp nem tudtam volna elviselni, ha nem tudják szeretni a gyerekünket csak azért, mert te vagy az apja.
A vége felé már nem volt erőd tévézni, pedig jó lett volna, ha valamivel el tudod terelni a gondolataidat. Olvasni már az elején sem bírtál, fárasztott, így maradt a gondolkodás. És amikor kiléptem a szobából, legszívesebben magammal vittem volna a mobilod, nehogy eszedbe jusson felhívni a szüleimet. De ezzel megaláztalak volna, kihasználtam volna, hogy már a mosdóba sem tudsz kimenni nélkülem, utáltam magam, amiért egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Nem az anyád voltam, hanem a társad.”
Készülés az anyaságra:
„Irtó nehéz volt eljátszani a színjátékot előtted, amikor megtudtam, hogy beteg vagy. Mert abban a pillanatban már nem akartam őt. El sem tudja senki képzelni, milyen érzés teljesen üresen, szomorúan ülni, miközben egy baba rugdos odabenn.
Napról napra fogyott az erőm, és attól féltem, ha továbbra sem eszem, megölöm Fannit, még mielőtt megszületik. Néha úgy éreztem, olyan szomorú vagyok, hogy megáll a szívem. Rendesen ezt éreztem. Néhány hónapom volt arra, hogy a semmiből tervet csináljak, Fanni miatt. Ha engem kérdezel, legszívesebben lefeküdtem volna melléd és meghalok veled együtt.
Mivel nem láttam az arcát, el kellett képzelnem őt. Egészen másnak hittem, mint amilyen valójában. Kitaláltam neki egy arcot, egy fület, és rajzokat készítettem, ezek voltak a terveim. Magamat rajzoltam oda, amint egy babakocsit tolok, arcom derűs. Te egy képen sem voltál ott, nem lehettél. Ezekből a kockákból raktam össze napról napra a tervemet, miszerint életben maradok és anyja leszek a lányunknak.
Azt mondtad, keressünk valakit, aki segít téged ápolni. Ám szerintem nem gondoltad komolyan. Az olyan megalázó lett volna, neked. Azt mondtad, nehéz vagy, én meg terhes, nem lesz ennek jó vége, nem szabadna ennyit emelnem. De sajnos nem voltál nehéz. Bár az lettél volna! Néztem a lábat, az ujjakat, amiket az együtt töltött idő alatt jobban megismertem, mint a sajátjaimat, és hirtelen belenyilallt a fájdalom a szívembe. A kezem megremegett, te kissé összeráncoltad a szemöldököd és azt súgtad: keressünk valakit. De hát mit segít az az én szívemen, ha más emeli majd a lábad, nem én?
Aztán elmentél. Kegyetlen volt, elviselhetetlen a gondolat, ezért nem bírtam felvenni a telefont, hogy szóljak a kórháznak, jöhetnek érted. A testedért. Lassan lefejtettem rólad a pizsamát, ami olyan hatalmas volt, mintha nem is a tiéd lenne, és centiméterenként megnéztelek. Csak feküdtem ott, és vártam egyetlen, apró dobbanásra, egy picike jelre, hogy még élsz. Közben igyekeztem az agyamba vésni, hogy már nem vagy ott, ez már csak a tested – aki te voltál, a vicceid, a gyengédséged meg a logikád valahová elpárolgott egy pillanatban, amit halálnak hívnak.
Ha nincs Fanni, talán nem élem túl az elvesztésed. Csakis az tartotta bennem a lelket, hogy megkértél, legyek jó anyja.
És amikor meghaltál, már csak egyetlen dolgot akartam: hogy akarjam őt.”
*
A regény voltaképpen egy monológ, összesen három napot töltünk el Laurával az összeroncsolódott autóban. A könyv terjedelme mintegy 350.000 karakter.
Kilián Sanna regényének könyvbemutatója 2022. december 8-án este 7 órától lesz az Európa Bisztróban (1055 Budapest, Szent István krt. 7.). A regény elérhető lesz könyvesboltokban és webáruházakban. Az írónő hivatalos oldala.
