Történt, hogy a 80 éves F. bácsi pokolian rosszul volt otthon, nem vette be az ételt a gyomra, a víz nem ment le, beszélni is alig tudott már, mikor a felesége úgy döntött, kihívja a mentőket.
A mentők meg is jöttek négy órával később, két marcona férfi fölkapta a kisöreget, egy szál pizsamában fölpattintották a hordágyra, és úgy eltűntek vele az ajtó mögött, mintha ott sem lettek volna.
Az asszony kicsit megnyugodott, hogy akkor ettől kezdve jó kezekben van, és úgy döntött, hogy másnap bemegy utána, megnézi, hová fektették, meg hátha azóta lett valami kívánsága, amit teljesíthet.
Reggel beült a kocsiba, köd volt ugyan, de a tank tele, és elindult a kórház felé, ahová a férjét szállították, csakhogy mindenütt elzárások, stadionépítés jobbra, sportesemény balra, lezárás tüntetés miatt, dugó az útszűkület előtt, úgyhogy az a máskor negyven perces út, ami a kórházhoz vezetett, most több mint két óráig tartott.
A kórház portáján sürgő-forgó emberek, orvosok, ápolók, hozzátartozók és betegszállítók, akik összességében valami átláthatatlan forgalmat képviseltek, amelyben várakozott egy darabig az asszony, de rájött, ha nem vágja át magát rajtuk, mint egy bozóton, akkor soha senki nem fog szóba állni vele.
Végre az ügyeletes portás elé csusszant, megkapaszkodott a pultban, hogy el ne sodorják, aztán belekezdett a mondandóba, miközben a portás föl sem nézett, ellenben valami digitális rendszert böngészett a képernyőn, és csak annyit kért, hogy ismételje meg a nevet.
Az asszony vagy háromszor elmondta a férfi nevét, de a portás föl sem nézve közölte, asszonyom, sajnálom, de ilyen nevű beteget nem rögzít a rendszer, a rendszer, amelyben az asszony annyira bízott, de most már bedühödött, és fölemelve a hangját követelte, mondják meg, hol találja a férjét, mire a portás végre a szemébe nézett, és három különböző folyosóra mutatott: ott, vagy ott, vagy amott.
Az asszonyt majd szétvetette a düh, belemarkolt a kis táskájába és elindult az első folyosó felé, ahol ajtók és szobák sokasága sorakozott, de a negyedik szoba után, ahol takaró alá elbújt, alvó betegek feküdtek, belátta, így soha nem fogja megtalálni, módszert kell változtatni, ezért átment egy másik folyosóra, ahol viszonylag kisebb volt a nyüzsgés, megállt a folyosó közepén, berogyasztotta a térdeit és torka szakadtából elüvöltötte a férje nevét, mire hirtelen tapinthatóvá vált a csönd, és úgy tíz másodperccel később megszólalt egy erőtlen, vékonyka hang: azt hiszem, itt van.
(dolphin)
