Miklya Luzsányi Mónika: Vérvonal – Etienne könyve, Móra kiadó, 344 oldal, illusztrátor: Müller Péter, 3999 Ft helyett itt 3199 Ft
Ez egy igen-igen kemény, kemény világ
Tökéletesnek tűnő diktatúra, privilegizált szőke, kékszemű főhős, mélyen a múltban gyökerező titkok – Miklya Luzsányi Mónika minden szükséges összetevőt belekevert legújabb, Vérvonal – Etienne könyve című disztópiatrilógiájának első kötetébe. Ám sikerült ezeket a hozzávalókat úgy adagolnia, fűszereznie, hogy az eredmény egy – ha nem is könnyen fogyasztható, de – emlékezetes, különleges olvasásélmény legyen felnőttnek és fiatalnak (de erre még visszatérünk).
A szerző megszokott alaphelyzettel indít: adva van egy kivételezett helyzetben, a társadalmi tápláléklánc csúcsán élő fiatal, aki aktív szerepet vállal a kevésbé szerencsés egyedek fizikai kizsákmányolásában, sőt, pusztításában. E tevékenységét főképp visszaemlékezésekből ismerhetjük meg, hiszen már az első fejezet első bekezdésében szembesülünk a ténnyel: Etienne egy furcsa rendszerhiba miatt elveszítette a személyazonosságát. Ez előbb csak múló kellemetlenségnek tűnik, de hamarosan kiderül, hogy ennél sokkal többről van szó, és az egykori szociális csúcsragadozó-aspiráns egyik napról a másikra a puskacső – illetve a robbanófejjel ellátott íj – rosszabbik oldalára kerül.
Így azonban lehetősége nyílik arra, hogy ténylegesen megismerje a világot, amiben él.
Etienne-el együtt az olvasó is megismerkedik tehát a Kontinens, a Rendszer és az azt körülvevő világ részleteivel és történetével. Külső és belső útját egyaránt tragédiák és áldozatok, felperzselt otthonok és holttestek szegélyezik, de lassan egyre közelebb kerül ahhoz, hogy megértse, miért volt elkerülhetetlen életének száznyolcvan fokos fordulata. És lassanként felismeri azt is, hogy nemcsak a rendszer, sőt, A Rendszer volt velejéig romlott, amiben élt, hanem ő maga is égbekiáltó bűnöket követett el. Ám ez az út egyáltalán nem egyenes és gyors: Etienne hosszú időn keresztül még akkor is jobban szeretne visszatérni régi, elnyomó szerepébe, amikor már tudatában van annak, hogy régi, jó élete csak mások gyötrelmei árán tartható fenn.
Az Etienne könyve lapjain megelevenedő világ félelmetesen ismerős. Mintha egy torzító lencsén keresztül szemlélnénk saját, kisebb nagyobb gondokkal teli, de alapjában véve kényelmesen berendezett Kontinensünket, amely elviekben minden lakójának egyenlő lehetőségeket biztosít, de gyakorlatban ez alig valósul meg. A negatívumokat persze már-már a végletekig nagyítja a szerző: ebben a disztópikus társadalomban a fajvédelem és a tisztogatások bevett, mindennapi, fizikai gyakorlatnak számítanak, az elnyomók, azaz a kivételezett helyzetben élők többsége tökéletesen agymosott, az egyén bármikor lecserélhető és behelyettesíthető, a gazdasági jólét csak nagyon kevesek számára elérhető. Néhol kifejezetten kényelmetlen olvasni, mert a párhuzam a saját valóságunkkal teljesen nyilvánvaló, hiába ismételgeti lapról lapra a kiszolgáltatott olvasó, hogy „na, azért itt még nem tartunk”, az irány, amerre haladunk, sajnos túlságosan is egy Vérvonal-féle Kontinensre vezet.
Ám a Vérvonal-trilógia első kötete kényelmetlensége ellenére szinte letehetetlen. Miklya Luzsányi Mónika mesterien adagolja az izgalmakat, az információt és a feszültségeket, és képes olyan karaktereket teremteni, akikért őszintén tudunk aggódni, akikkel, bármilyen fájdalmas is, végigmegyünk az önismeret fájdalmas útján. Szereplői, még ha egy évszázadok óta működő disztópikus társadalomban is élnek, olyanok, mintha személyes ismerőseink lennének: egyszerre archetípusok, és rendelkeznek olyan tulajdonságokkal, amelyek élettelivé, valóságossá teszik őket. A fordulatos, meglepetésekkel teli cselekmény néha váratlanul brutális, de fogva tartja az olvasó figyelmét, nem csak arra a pár órára, amíg felfalja a háromszázötven oldalt, hanem utána még napokig ad gondolkodni, visszaolvasni valót.
Szögezzük le: ez egy baromi jó regény.
Ám amire mindenképpen figyelmeztetni kell a recenzensnek a majdani olvasókat, az a könyv hátlapján található életkori besorolás: a Móra kiadó nem véletlenül tette a 16+ jelzést a borítóra. Köztudott, hogy az olvasó kamaszok „felfele olvasnak”, hogy öntudatos nyolcadikos nem vesz kezébe 14 éveseknek ajánlott könyvet. De ez nem az a regény, amit nyugodt lélekkel odaadhatunk egy okos tizenhároméves kezébe, mert lát ő elég cifra dolgokat a neten, meg egyébként is érett gondolkodású… A Vérvonal tele van váratlan, brutális jelenetekkel, gyilkossággal, szexuális erőszakkal, népirtással. Elégetett gyerekekkel. Ráadásul olyan jól megírt epizódok ezek, hogy még napok múlva is megjelennek a szemünk előtt. Nem kérdés, hogy az irodalomnak feladata-e rámutatni a világban létező visszásságokra (igen) vagy menekülőútvonalat kellene jelentenie a rideg valóságból (nem feltétlenül), de ez a könyv tényleg odavág. Nem kényelmetlen, hanem kifejezetten nyomasztó. Egy stabil felnőttet is padlóra tehet napokra – egy labilis, klímaszorongó, a világgal és önmagával harcoló kamasz számára traumatikus élmény lehet.
Bár addig jó, amíg csak az olvasmányélmény ilyen brutális, nem a valóság.
