„Ülj le közénk és mesélj” – Simon Keenlyside dalestjét hallgatva az Eiffel Műhelyházban október 16-án, József Attila Thomas Mannt üdvözlő szavai jutottak eszembe. A brit bariton nem azzal hozza létre a dalok előadásának intimitását, hogy halkan vagy visszafogottan énekel. Hangja kifejezetten erős, olykor szárnyaló; ha kell, finom is, de a legritkább esetben halk. Az intimitást Keenlyside személyisége, magatartása, mesélő kedve teremti meg.
Eddig csak felvételen láttam őt. Először Nicholas Hytner remek Don Carlos-rendezésében, Rodrigót adta, Posa márkiját. A Royal Opera House 2008-as produkciójában örök barátként maga volt a (szenvedélyes) megbízhatóság, a (szenvedélyes) nyugodtság Rolando Villazón egzaltált, túlfűtött, izgága – nem értékítélet ez, csak leírás – Carlosa mellett. Azonnal lenyűgözött. Gyönyörű hangján túl természetes ének- és játékstílusával tűnt ki, meg filmsztárosan előnyös külsejével (49 éves volt ekkor). Másodszor az Anyegin címszerepében találkoztam vele, a Royal Opera House 2013-as felvételén. Harmadszor pedig Hamlet volt Ambroise Thomas XIX. századi operájában, melyet a Metropolitanben adtak elő 2010-ben. Ideális választásnak bizonyult a dán királyfi szerepére: intellektuális volt, kétkedő, mégis daliásan hősi és nagyon modern!
Amikor zongorakísérője, Malcolm Martineau társaságában besétált az Eiffel Műhelyház színpadára, nem ismertem fel. Mit tesz a szerepkör, a kamera (és persze a kor): magasabbnak képzeltem, fiatalabbnak, hódítóbbnak. Az a magánember, akit magam előtt láttam, szemüveges, „átlagos” értelmiséginek tűnt. Egynek közülünk. Aztán énekelni kezdett egy szépséges Schubert-dalt, és… Szemüveges értelmiségi volt továbbra is, de a legkevésbé sem átlagos. Egy közülünk, de olyan egy, aki képes kifejezni, amit mi nem.
Műsorának első része Schubert-művekből állt, ez biztosította az egységét, egyúttal bevezetett Keenlyside világába, ugyanakkor korlátozta az előadó lehetőségeit, már ami a színek változatosságát illeti. Ez utóbbiból alapos pótlást kaptunk a második rész Debussy-, Duparc-, Fauré-, Poulenc– és Vaughan Williams-dalaiban. Színgazdagság szempontjából számomra két csúcspontja volt az estének. Mindkét vers önmagában is gyöngyszem, megzenésítésük pedig kongeniális. Victor Hugo Le papillon et la fleur (A pillangó és a virág) című költeményéből Gabriel Fauré, Guillaume Apollinaire Avant le cinémájából (Mozi előtt) Francis Poulenc írt dalt. Keenlyside az előbbi magas hőfokú szerelmi líráját éppoly tökéllyel szólaltatta meg, mint az utóbbi gunyoros, frappáns poénjait.
Egy énekes önálló estjén nemcsak az a kérdés, hogy milyen a hangja (feltehetően kiváló, hiszen azért döntöttünk úgy, hogy élőben látnánk-hallanánk), hanem az is: leköt-e a közölnivalója, a személyisége. Keenlysidé rendkívülien. Olyannyira, hogy csak a negyedik Schubert-dal után vettem észre: kottát használ. Ez persze rávilágít megfigyelőképességem kihagyásaira és a kottaállvány ügyes elhelyezésére, ám arra is, hogy a művész előadásmódja mennyire uralja figyelmünket. Énekesünk ugyanis (akaratlanul is) megtéveszt minket: bár időnként támaszt keres a zongorában, el-elsétál onnan, fel-alá járkál, nem mered a kottába. Olykor leveszi a szemüvegét, kezében tartja, ránk néz. Mindezt természetesen éneklés közben, adott dramaturgiai pillanatokban. Mintha beszélgetne velünk. Amit szó szerint is megtesz, először az ötödik Schubert-dal, az Alinde után. Magától értetődően vált át „prózára”, néhány mondatra a zeneszerzőről és alkotásáról. A második részben még több ilyen – műveken kívüli – személyes közlendője akad, s ebbe a zenés és szóbeli diskurzusba még az is belefér, hogy amikor elront egy dalt, elnézést kérve újrakezdi. Nem kell feszengenünk, Keenlyside sem teszi, nincs dráma, kudarcérzés, baráti este van.
Manírok sincsenek, mint már említettem, sajátos, egyéni metakommunikáció kíséri az érett baritonhangot (az énekes 63 éves). Az előadó nem ágál, karmozdulatai a dallamok meghosszabbításaként hatnak. Kezével gyakran a zakóján matat, mintha kigombolni akarná, de a gesztus mindig félbemarad. Testbeszéde, színpadi kóborlásai, toporgásai nem annyira tétovaságról tanúskodnak, mint inkább szüntelen, vibráló keresésről. Miközben énekel, Keenlyside folytonosan a művek kifejezésének, az önkifejezésnek legmegfelelőbb módját kutatja. A dalok megalkotásának folyamata zajlik a szemünk előtt. Egy mai értelmiségi gondolkodó van a színpadon.
Ténykérdés: nem vagyok zenekritikus, zenei elemzéshez se tudásom, se képességem. A színművészetihez reményeim szerint annál több. A csodás hang persze alap, Keenlyside művészetének eszköze, ami nélkül nem lenne miről beszélnünk. Ám nemcsak ezzel hat, hanem előadói magatartásával is, aminek leírása, értelmezése jelen írás törekvése. Meg rögzítése annak az élménynek, amit ez a fényes este jelentett – a fogadtatás alapján mondhatom – nemcsak nekem, hanem a közönség (nyilván) döntő többségének is.
Az előjelek nem voltak biztatóak. Manapság könnyen nyomon követhető: az Operaház nézőtere alig-alig telt a hetek folyamán, mígnem az előadás előtt pár nappal értesítést kaptunk, hogy a dalestet áthelyezték a jóval kisebb befogadóképességű Bánffy Miklós Terembe, az Eiffel Műhelyházba. A világhírű, világszínvonalú művészt ott is csak mintegy kétharmad ház fogadta. A magyar kultúraszervezés, -terjesztés szégyenére. Kárpótlásul átélhettük azt, ami sajnos nem minden esetben történik meg: a tehetség, a minőség áttörte a gátakat. Megdicsőült. Már az első rész végén is érezni lehetett ezt, a második után pedig a forró, lelkes, tomboló taps több ráadást is kikövetelt. Keenlyside hódított, és szerencsére ez az ő – valamint nagyszerű zongorista partnere, Martineau – számára is napnál világosabb lett.
Ha nélkülöztük volna a magyar feliratokat, ha angol anyanyelvén kívül nem lett volna tökéletes a német, a francia kiejtése, artikulációja, akkor is értettük volna – hangja, testbeszéde, egyszerre tipródó és játékos kifejezésmódja, természetessége, hitelessége révén -, amit közölni akar. Mesélt. Például arról, „hogy itt vagy velünk együtt / s együtt vagyunk veled mindannyian, / kinek emberhez méltó gondja van.”
Simon Keenlyside egy interjúban nem angolnak, nem is britnek, hanem európainak vallotta magát. „Fehérek közt”, teszem hozzá – a költővel – én.
