Ha elég hosszú időt élünk meg, föltűnik, hogy emberi kapcsolataink változatos pályán mozognak; van, akivel hosszú idő után is ott tudjuk folytatni a beszélgetést, ahol abbahagytuk, másokat egyszerűen hagyunk elveszni az idő homályában, megint mások a napi kapcsolatok révén egyszer csak jobban kötődnek hozzánk, mint akikhez rokoni szálak fűznek.
Robin Dunbar már évtizedek óta foglalkozik az emberi kapcsolatok természetével, törvényeivel. A világhírű brit antropológus és evolúciós pszichológusnak lehetősége volt hatalmas telefonos és internetes (közösségi) adathalmazok elemzésére, és egybehangzóan azt találta, hogy a személyhez kötődő, fenntartható kapcsolatok száma szinte minden esetben a 150-hez konvergált.
Sőt, ennél meglepőbb megállapítást is tett, megvizsgálva a harctéri kommunikációs rendeket, amelyek élet-halál kérdése felett döntöttek, és megállapította, hogy azok a katonai csoportok voltak legéletképesebbek, amelyek szintén a 150-es számosságot közelítették meg; alatta és felette elveszett a kommunikációs egység, és ütközetvesztéshez vezetett.
Ezt a számot ma már a tudomány Dunbar-számnak nevezi, amely majdnem olyan jellegű határszám, mint a Pí a geometriai számításokban – a hasonlóság természetesen nem matematikai értelemű, hanem a dolgok természetéből való kirajzolódásában gondolandó.
Robin Dunbar arra vállalkozott hosszú évek elméleti és gyakorlati kutatásai után, hogy mindennek fényében megvizsgálja az emberi kapcsolatok természetét, jelesül a barátságokat, melyeket hétköznapi megközelítésben is egyfajta skálán helyezünk el, a közeli barátságtól egészen, a már gondolati szinten létező távoli barátságig.
Dunbar Barátok című könyvében például ilyen és ehhez hasonló megállapításokat találunk:
„…a közös étkezés a kötődés fontos mechanizmusa. Két eltérő szinten mehet végbe: az alkalmi evés-ivás a közeli családtagokkal és barátokkal megerősíti a szoros viszonyokat, míg, az időnként nagy, formálisabb együtt lakomázás, ahol sok ember vesz részt, a tágabb közösséggel teremt kapcsolatot – mindkettő a maga módján fontos. Az első megerősíti azokat a szoros kapcsolatokat, amelyek megvédenek a nagy közösségekben való élet komolyabb stresszétől azzal, hogy lesz kinek a vállán kisírni a bánatunkat. Ezért fontos, hogy rendszeresen együtt együnk, és igyunk barátainkkal. A második mozzanat a tágabb közösségben helyez el minket. Ezek gyengébb kapcsolatok, úgyhogy csak időnkénti emlékeztetőre van szükség ahhoz, hogy ne tűnjenek el.”
Ebben első olvasatra nem találunk semmi meglepőt, hiszen ismerjük a nagy és zártabb lakomák természetét, de le merem fogadni, hogy ezerből egy ember gondolta végig ezeknek a közös étkezéseknek analitikus megközelítésben átgondolandó szerepét. És éppen ebben rejlik ennek a könyvnek hasznos, ismeretterjesztő szerepe, hogy helyettünk gondol végig a lábunk előtt heverő összefüggéseket, és kimondja azt, amiről azt hisszük utóbb, hogy persze, tudtuk.
Ugyanakkor a társtudományágakban gondolkodók számára is fontos alapmű lehet, lévén a Dunbar-szám nem egy “szerintem” kategória, hanem egy statisztikailag igazolható tétel. Például, gondoljunk bele, milyen szociografikus következményei vannak annak, hogy étkezési szokások és gyakoriságok befolyásolják az emberi kapcsolatokat? Merthogy nem kevés országban van olyan réteg, amely nem rendelkezik életképes kapcsolati hálóval, eszközzel a változások megéléshez, mert, mondjuk, nincs pénze közös vacsorákra, sem kicsikre, sem nagyokra. Ilyenkor léphetnek előtérbe olyan specifikus társadalmi/egyéni mozgások, melyek helyettesítik a pénz kapcsolattartó természetét – mindez jól megfigyelhető az underground művészetek alakulásában, de azt is jobban árnyalja, miért nem működőképes a multikulturalitás olvasztótégelye.
De itt van egy másik régi tapasztalatunk, amit valahogy úgy szoktunk megfogalmazni, hogy idősebb korban már nem, vagy kevés eséllyel kötünk barátságokat. Hogy miért? A könyvből erre is választ kapunk:
“A szociológusuk jó ideje felismerték, hogy idős korba lépve a társas hálózatok fokozatosan összezsugorodnak. Ugyanakkor annak is tudatában voltak, hogy mindannyiunknak van egy olyan magkapcsolatrendszerünk, amely meglepően állandó marad az élét nagy részén át. Ezek azok az igen közeli családtagok és barátok, akik érzelmi és társas támogatást nyújtanak, és akik mintha odaadó inasként kísérnének végig életünkön. Mindig kéznél vannak, amikor szükségünk van rájuk, és aggodalmaskodva figyelik szükségleteinket. Két meglehetősen eltérő elmélet volt erről a kulcsbarátcsoportról. A barátság társa-érzelmi elmélete szerint az idősödés során egyre válogatósabbak leszünk, és csak néhány érzelmileg fontos barátságra összpontosítunk, míg a konvojelmélet szerint a támogató barátok viszonylag stabil csoportja kísér minket. A két elmélet nem feltétlenül összeegyeztethetetlen, hisz lehet, hogy társas hálózatunk különböző részeire hivatkoznak. Ugyanakkor a kapcsolatok dinamikájáról másfajta felfogást hirdetnek.”
Azt hiszem, ezen a néhány példán is jól látszik, épp a virtuális és szemtől szembe megélt kapcsolatok korában (a könyv ezzel is foglalkozik), hogy a túlnépesedés felé haladó Földön föltérképezhetjük az emberi civilizáció nagy számossága által adott statisztikai zónákat, melyekre úgy száz évvel ezelőtt lehetőségünk sem lett volna.
Robin Dunbar vérbeli tudós, élvezzük a társaságát! Talán még távoli barátok is lehetünk.
