Visszatérő álmom, hogy egy általam sokat látogatott épületben bolyongok, és nem érek el az egyébként jól ismert ajtóig. Rovom az emeleteket, a sokat kanyargó folyosókat azzal a meggyőződéssel, hogy mindjárt elérek a célig, ám ez mégsem következik be. Ez az álom zaklatott, bizonytalansággal teli és szorongató. Amikor megnéztem a Vígszínház Bodó Viktor A kastély című Kafka-rendezéséhez készült beharangozó videóját, amelyben a főszerepet alakító ifj. Vidnyánszky Attila igyekszik hasonló módon felfelé a Vígszínház tetejére, ez az álom jutott eszembe.
Fotó: Dömölky Dániel
Az előadás kezdetén a nézőtéren a színpadról ránk eresztett tömény füsttől nem voltam elragadtatva, értem én, hogy szeretnék az alkotók, hogy már az első percektől bevonódjunk, de nem biztos, hogy erre ez a leghatásosabb módszer, nézőtársaim közül néhányan fuldokló köhögéssel reagáltak, megadva ezzel az alaphangulatot.
Az előadás díszlete feltétlenül találó, egy ég felé törő vasszerkezet szimbolizálja a kastélyt a forgószínpadon, ezerféle lépcsővel, kisebb-nagyobb helyiségekkel, átjárást vagy csak akrobatikus átlendülési lehetőséget biztosítva a színészeknek. Arra bizonyosan nem számítottam, hogy a Kafka által megrajzolt, abszurditásokkal teli történetet cirkuszba illő jelenetek sokaságával fogják megjeleníteni az alkotók, próbálom elkapni a flow-t vagy inkább az engem, de kívülálló maradok tulajdonképpen egészen végig. Bevallom, hogy nem szeretem a cirkusz hagyományos értelemben vett műfaját, és amit látok, épp annyira váratlan, mint taszító megoldás a számomra. Persze el kell ismerni, hogy óriási fizikai és pszichikai felkészültséget kíván a színészektől, és főként a főszerepet alakító ifj. Vidnyánszky Attilától a díszletelemeken való függeszkedés, átlendülés, fejjel lefelé csüngés, artistamutatványba beillő tányér és partvisdobálás, táncolás a legvadabb és olykor legmodernebb zenékre. De miért épp itt és miért épp ennél a darabnál? A kafkai világ abszurditása csupán olcsó, öncélú poénokkal, szójátékokkal való furcsa mozdulatokkal kísért játékokkal lenne megjeleníthető?
Fotó: Dömölky Dániel
És amikor már kifogyni látszik az előadás ezekből az eszközökből, akkor jönnek a mindig beváltnak számító, mai köznyelvből (is) átvett káromkodások. Úgy tűnik egyébként, hogy erre van igény, mert a közönség hálásan nevet Kafka minden mondatán, még akkor is, amikor néhány mellékszereplő, például hol a takarító, hol a liftkezelő szerepében feltűnő Borbiczki Ferenc, egyébként nagyon kellemes orgánumával már az unalomig sokadszor tűnik fel a színpadon.
Ha valami sikerült ebben az előadásban, az a hivatali létforma és munkamenet, a bürokrácia útvesztői abszurdisztánjának bemutatása, ott valóban ülnek a poénok is, mindenki átérezheti és magában maivá adoptálhatja a mondanivalót és a látottakat. Ahogyan a tanár figuráját és az általa képviselt mondanivalót is, de sajnos ez is a végletekbe csap és túl sok a körítés, a kevesebb több lenne, ez egyébként az egész darab kivitelezésére igaz.
Ami azonban mégis el tudott kapni, de sajnos már túl későn történt meg, az előadás utolsó, körülbelül tíz perce, a földmérő végre találkozik Klammal, és mély párbeszédük egyszerű megjelenítése közben, illetve a darab befejezésével megtörténik a csoda, az a bevonódás, ami igazolja, hogy mindarra, amit azt megelőzően láttunk, semmi szükség nem volt.
Amikor Kafka szövege és ezzel mondanivalója válik a főszereplővé, akkor tudom igazán átérezni az egész mű jelentését. Mennyivel szívesebben mentem volna az alkotókkal már az elejétől ezen az úton! A mondanivaló kihangsúlyozásához remekül járul hozzá az, hogy eközben a magas emelvény tetején beszélő szereplők arcát óriásira nagyítva láthatjuk teljesen közelről, így legapróbb gesztusaikat is érzékeljük, így a hatás még ütősebb.
A színészek fizikai teljesítménye mindenképpen elismerést érdemel, hiszen ez az előadás nem megszokott kihívások elé állítja őket, időnkét kifejezetten veszélyes helyzetekben, olyan bravúrokat követel tőlük, amelyek kivitelezése mögött hatalmas munka áll. A néző még azon is aggódhat, nehogy bajuk történjen, ahelyett, hogy a lényegi mondanivalóra figyelhetne.
Bodó Viktor rendezése nem nélkülözi a zenét sem, az előadás egyik jelenetében például a szereplők egy óriási elektromos kapcsolótáblával bajlódnak, melynek minden gombjának megnyomásakor más zene szólal meg, van itt minden, lüktető zene, áramütés, villódzó fények, színészről alsógatyáig leszakadó ruhák, és már menekülnék is kifelé, ha nem vállalkoztam volna ennek a cikknek a megírására.
Az előadás nem tudott közel férkőzni hozzám, nem tudta átadni Kafka világát és elgondolkodtatni sem volt képes. Ha nem ismerném a műveit, most azon morfondírozhatnék, hogy vajon bohózat-szerző volt-e vagy inkább egy kiöregedett cirkuszi mutatványos. A választ a kérdésre szerencsére nem ez az előadás adja meg.
