A gombosszegi remetének, Nádas Péternek szeretettel, tisztelettel!
Egy hosszú és remek beszélgetés zajlott a napokban a Literán a 80 éves Nádas Péter íróval, faluról, városról, életről, halálról, politikáról és körtefákról. Érdeklődéssel és lenyűgözve olvastam. Istenem, a Svéd Akadémia idén sem találta meg a telefonon a gombosszegi körzetszámot? Bár, ha jobban belegondolok, mégiscsak elfogadható, hogy a franciák modern nagy krónikását csörgették meg idén, de hátha egyszer mégiscsak eltalálnak Gombosszegre a remetéhez, és ahhoz a bizonyos körtefához. No, de amíg ide elérünk, jöjjön néhány gondolat.
A brazil őserdők mélyén egy másik remete, bizonyos Lénárd Sándor fontosnak tartotta egyszer ott a távoli völgyben a világ végén leírni a lelki életre vonatkozóan:
„A remeték nem szenvednek neurózisban. A trappista barátok ezt már évszázadok óta tudják: hallgatni, és sajtot gyártani, hallgatni, és erős szeszeket párolni, a lélek egyensúlyához vezet. Hogy a kolostor falai vagy a fák őrzik-e a csendet, az mindegy.”
Hogy valóban így van ez, azt nem tudom. Talán Nádas Péter igen, hiszen közel 40 évnyi élettapasztalattal előttem jár, mélyebben ismeri nálam a falut, olvasottabb, műveltebb, és mi tagadás, az írással is jobban áll. Jobban forog a toll a kezében, ívesebb a hajlása, sokkal szebb, és messzebbről látszik a tintája. Viszont Nádas Péter befőttjeiről, kompótjairól, és a lekvárok dolgában nincs személyes benyomásom, de valószínű azokat is magasabb szinten készíti nálam.
Azt mondja az interjúban:
„Amikor viszont ideköltöztünk, Magdának azzal a bölcsességével éltünk, hogy ami nincs, az nem hiányzik.”
És tessék, mikor Távol-Keletre járnak az emberek bölcsességért és megvilágosodásért, a Tao papjai, kérem, ott élnek Gombosszegen. Zen. Nirvana. Vágytalanság és Buddhaság ott a körtefa alatt. Talán Lin-csi apát is arra jár valamerre a szezámmagos pogácsájával.
Menny és horror
Tudják ám a mesterek, hogy az egyszeri tanítvány bizony nincs felkészülve a magasabb rendű tiszta tudás befogadására, így aztán megforgatják néha az embert újra csak a sárban, nehogy túlságosan is elszakadjon a valóságtól. Így tesz Nádas Péter is, hiszen a vágytalanság állapotának boldog mennyei lebegése után hamar rátér a gombosszegi horror kellékeihez, úgymint műtrágya, permetlé, gyomirtó. Odaver az ember fantáziájának, mint Lin-csi apát botjával a tanítvány hátának. Tisztán pusztán nevelő célzattal.
Menny és horror, fellelhető tehát mindez még falun is. Aztán ezen a vonalon szépen lassan rákanyarodik a 80 év tapasztalatára, politikára, háborúra és magára az emberre. Kicsit komorabbá válik a légkör. Nincs mit tenni, bizony, ha ilyen a világ, akkor ilyen, és ilyenek vagyunk benne mi emberek. Mennyeiek és pokoliak egyszerre. Csak van, aki ezt egy országgyűlésben prezentálja, míg más kint a faluvégi szőlőkben. Akár a poklot, akár a mennyet.
Kollektív hömpölygés az élet tengerén
Elhangzik az interjúban, hogy a falu nem néhány személy, hanem mindenki közös személyneve. Aztán kifejti ezt részletesen, és bár a városiaktól nem várja el, hogy megértsék – talán én (lelkében az örökké kisvárosi) mégis felmentést kaphatok a nagylelkű mestertől egy-egy jobb pillanatában – bennem ekkor felmerül kérdésként, ha a falu lehet kollektív, akkor egy város is, és egy ország is? Lehet vajon a franciáknak egy hiteles krónikása? Tételezzük fel nagylelkűen, hogy igen, tehát ha így kollektíven hömpölygünk az élet tengerén, és nemcsak kicsiben, hanem nagyban is, valahogy érdemes lenne szerintem néha átülni egymás csónakjába. A városi a falusiba, a magyar a franciába, az európai menne Ázsiába, matekos a lírikusba, focista a sakkozóba, sörös meg a borosba, és… óóó… túl szép lenne ez így, kérem szépen, felfoghatatlan együttérzés, béke és szeretet. Messze vagyunk még ettől. Nem tartunk itt.
Kitekintés
Tágabb kitekintéssel folytatódik az interjú aztán az irodalom, a történelem, a politika és a hatalom témáira, itt-ott viszont visszakanyarodva Gombosszegre, csak hogy még élesebb megvilágításba kerüljenek a világban dübörgő tektonikus mozgások. Aztán az író a saját személyes, nyolcvan évnyi tapasztalatának és tanulságának valamifajta esszenciáját párolja le, ami elég erős lett, mint Lénárd Sándor szerzeteseinek a szesze. De talán ez az élet rendje, hogy egyre több évtizeddel a hátunk mögött, egyre több mindent kell megemésztenünk. És talán ehhez tényleg jól jönnek néha az erős szeszek. Vagy a csendes körtefák, valahol ott vidéken. Lekvárok, kompótok és befőttek. Isten éltesse tehát a 80 éves Nádas Pétert jó egészségben!
„A fa nem szereti, ha hangosan beszélünk.”
Tudják ezt ott Gombosszegen. És talán pont ez a titka mindennek. Halkan kéne beszélnünk.
