A nagy háború százéves nyomában címmel született meg egy momumentális könyv Szalay-Berzeviczy Attila tollából, és fényképezőjének éles lencséjű objektívjából. A szerző éveken át gyűrte a kilométereket bakancsával, térképekkel és kamerákkal, hogy végigjárja az első világháborús helyszíneket, és valami olyat nyújtson át az olvasóknak, amit előtte még senki és soha. Ebből a könyvből szeretnék most bemutatni egy egészen apró, de mégis különleges és szívbemarkoló részt. Ám előtte még a háborúskodásról pár gondolat.
Megsűrűsödtek a háborús könyvek az utóbbi időben az íróasztalomon. Egyre több ilyet olvasok. Kezdődött Szun-ce gondolataival, aztán megismertem Hemingway háborús élményeit, majd visszatértem a távol-keleti kínai hadurak történetéhez, a Három királysághoz, hogy aztán megérkezzek a nagy klasszikushoz, Tolsztoj Háború és béke című remekművéhez. Most pedig itt állok, vagyishogy ülök az íróasztalomnál Szalay-Berzeviczy Attila lélegzetelállító munkája mellett.
Ez még méreteiben is hatalmas mű: két és fél kilogrammot nyom a könyv, és több, mint négyszáz vaskos oldalon veszi át a háború első felét. Aztán jön a könyv második része is talán még idén, a háború második fejezetével. A méreteken túl azonban a tartalma az igazán „súlyos”. A háború, a maga kegyetlenségével. Az öldöklésnek ez a felfoghatatlan ipari mérete, amit az első világháborúban produkált az emberiség. Tényleg felfoghatatlan, viszont mégiscsak meg kell birkóznunk a feldolgozásával valahogy, mert a szerző szerint:
„Annál is inkább, mert az első világháború okainak, körülményeinek és következményeinek a megértése segít elkerülni a harmadik világháborút.”
Hogy hozzávetőleges fogalmunk legyen a helyzet súlyosságáról, Romsics Ignác történész professzor a könyv előszavában már rögtön az elején néhány adattal indít: 8-9 millió halott, 20-30 millió sebesült, több millió hadifogoly, 3 millió hadiözvegy, és 6 millió hadiárva. Nagyjából ez az első világháború mérlege. Viszont az esemény hosszan elnyúló árnyéka még további rengeteg fájdalommal és keserűséggel járt.
Monumentális a mű, ahogy már említettem, és a rengeteg tényen és adaton túl az események emberi oldalát is hűen próbálja bemutatni a szerző, gondolatain és a fotóin keresztül. Végigjárta ugyanis személyesen a háborús helyszíneket! Városok, szobrok, emlékművek, múzeumok, és a helyi hagyományőrző egyletek. Szalay-Berzeviczy Attila lenyűgözően alapos és szép munkát végzett. Ha helyénvaló egyáltalán itt a „szép” szó. Talán igen, mert a történelmi tények és tanulságok ilyen mesteri bemutatása szerintem tényleg szép, lenyűgöző, példaértékű, elgondolkodtató és lélegzetelállító, szóval válassza ki mindenki a helyénvaló, vagy éppen szimpatikus jelzőt.
A hatalmas történet és a hatalmas könyv egy egészen apró kis részletét hoztam most el ide ebbe a cikkbe. Sok mindenről lehetne pedig írni a háború és a könyv kapcsán. Uralkodók, katonák, diplomácia, politika, földrajz, gazdaság, technológia, térképek és fegyverek, országok és emberek, szóval bőven van téma. Amire én most mégis szeretném felhívni a figyelmet, az a könyv 95. oldalán található két szobor, aminek neve: Gyászoló szülők.
A könyvből ismertem meg ezt az alkotást, sok más egyéb, hasonlóan megrendítő szoborral együtt. Belgium területén, Vladslóban található egy háborús temető, ahol több, mint 25 ezer német katona nyugszik, és mellettük ez a szoborpáros. Käthe Kollwitz német expresszionista művész alkotása, akinek a fia szintén ott halt meg a háborúban.
Engem mindig lenyűgöz a művészetnek a csöndes és a mozdulatlan formája. A festmények és a szobrok. Hatalmas művészi kihívás egy ilyen kimerevített mozdulatlanságban megjeleníteni a drámát, az érzelmet, a katarzist, magát az élet dinamikáját. Szalay-Berzeviczy Attila így ír erről:
„A szobrásznak ebbe a kivételes és monumentális alkotásba sikerült átültetnie mérhetetlen fájdalmát.”
Igen. A mérhetetlen fájdalom. Pusztító idők, gyászoló szülők. A háborúnak szerintem ez az igazi arca. A gyászoló szülők. Meg a gyászoló özvegyek, és a gyászoló árvák. Milyen szobrok fognak vajon megszületni Ukrajnában a mostani vérengzés után? A művészek feladata lesz, hogy egy tökéletesen kimerevített pillanatba sűrítsék a mérhetetlen fájdalmat. Festményekbe. Fotókba. Szobrokba. Úgy, hogy az utókor is átérezze, libabőrös legyen tőle, megrendüljön, meghatódjon és elgondolkodjon.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
Séra András korábbi írásai a Librariuson
