Pintér Béla: Az imádkozó (Újpesti Játéktér)
Felhangzik a láthatatlan hang, amely kiragad világunkból és a jól ismert felszólítás után („kapcsolják ki telefonjaikat”) már benne is vagyunk az előadásban, de úgy, hogy amikor rájön, a néző kellemetlenül, átejtve érzi magát. Azt kéri a hang, hogy tapsoljunk, mintegy megelőlegezve a most színre lépő színésznő sikerét, de hamar kiderül, hogy ez már a játék része. Ezzel az ambivalens hangütéssel, a valóság és a fikció manipulatív összemosásával kezdődik a darab, és később is megmarad bennem ez az érzés, sőt fokról fokra meg is bizonyosodom arról, hogy az ambivalencia Az imádkozó vezérmotívuma. A művésznőnek kikényszerített taps után fény gyúl a színpadon: piros székeket, piros zongorát, piros ruhás nőt látunk. A piros: a vér, az élet és a halál színe, evidens az asszociáció. A fülbe mászó zene, Beethoven Holdfény szonátájának vissza-visszatérő dallama mintha a szereplők iránti együttérzésünket szeretné előhívni.
A színpadkép örökösen mozgásban lévő, de feszes struktúrát alkot. Kétoldalt a sarkok a nőkéi, középen zajlanak a bonyodalmak, bontakozik ki a történet. E horizontális tér mellett egy függőleges hármasságot is látok: a színen a napi, zsigeri élet szintjét, a háttérben sötétlik a Gellérthegy a Szabadság-szoborral és a mögötte magasodó, változó, többnyire harsány színekben játszó ég a transzcendencia felé törekvésre utal.
A Szabadság-szobor nem került a játéktér szimmetrikus középpontjába. A történelmi tények, a valós vagy tévképzetek úgy tapadnak rá, akár a a valóságos szobor jobbján, a futólépésben a szabadság fáklyáját hordozó férfi izmos fenekére a színes rágógumik. (akár Jim Morrison ma már körülkerített sírja mellett a fa törzse, amely tele van a színes rágógumi – graffitikkel a párizsi Père – Lachaise temetőben)
Ez a szobor a játéktér legambivalensebb látványeleme az első pillanattól kezdve. A harsány háttér eszünkbe juttatja a Varia szekrénysorral bútorozott nappali szemközti falára applikált óriásposztert, amelyben megannyi átlagcsalád élete zajlott és talán ma is zajlik a lakótelepi otthonokban. A hegy oldalában, a szereplők érzelmi felindultságát jelző színes égősorok pedig a szaloncukor nélküli, gyerekkori karácsonyfákat idézik.
A színpadon nincsen kényelem, sem berendezés, sem lakótér, de még egy tenyérnyi enteriőr sem. Öt piros szék. Szinte beazonosíthatatlan társadalmi réteg vagy miliő az, ahova belecsöppenünk (Köszönet Gergely – Farnos Lilla és Dárdai Balázs díszlettervezőknek). Egyedül a zongora utal a szereplők foglalkozására: mindannyian művészek, zenészek, énekesek. Mint ahogyan a fölülről jött hang becsapott minket, nézőket, ez a négy zenész is hazudik magának, egymásnak, vakondokként vergődnek életük útvesztőiben, de világos pillanataikban érzelmek, indulatok gyúlnak fel bennük, amelyek valódiak és hitelesek.
Miközben a zenei vezérmotívum billegő félhangjai álomvilág felé vonzzák a képzeletünket, ezek a fiatal emberek művészként és szülőként, családtagként is szakadatlanul tévutakon tévelyegnek, miközben a boldogságot és a jó életet keresik. A piros székek örökös mozgásban vannak, egyféle külön narratívát alkotnak, mintha a szereplők attribútumai is lennének. Felindult lelkiállapotok, összeomlások vagy örömteli pillanatok (játék a gyerekkel), érzéki gyönyör (szerelmi együttlét) kellékei. Leginkább azonban a viharos érzelmi-indulati állapotok expresszív kifejezői.
A színpad két sarka tehát a nőké. De messze nincsenek sarokba szorítva, ők az előadásnak, ennek az egész cirkusznak a motorjai. Ülnek a kis hokedlin, ugrásra készen, mint vadállat, mint oroszlán. Földöntúli erő van bennük, végül is élet-halál urai. Nem érdekli őket a politika, de mégis telibe talál az MMA-MAMA Keleti Aranka anyai poénja. A férfiak elveken, erkölcsön vitatkoznak, miközben sem állhatatosság, sem kitartás nincsen bennük. De. A nagyívű indulati skálán csodásan mozgó Keleti Aranka (Messaoudi Emina) és a számító, gátlástalan, de mégiscsak mucsai végzet asszonya, Long Réka (Fodor Annamária) változatos érzelmeket képesek kiváltani a nézőből.
A négy művész-szereplő, a két családos férfi, Oszkár és Gábor, a feleség, Keleti Aranka és a betolakodó, a férjet elcsábító Long Réka összjátéka valójában az egyik szereplő tőlük eltérő attitűdjén nyugszik. (Az egyik kritikus szerint Kurt Cobainre hajazó) Kádár Gábor örökké vívódó, befelé emésztődő alakja – számomra az orbáni éra Hamletje (Jankovics Péter felejthetetlen alakítása).
Az előttünk formálódó-bonyolódó szerelmi-családi krízistörténetnek van egy egzisztenciális szintje, ami a napi megélhetés, a család és a gyerek körül forog. Az olcsó tornacipő, a vacak minőségű tépett farmer (Kádár Gábor öltözéke), amit a kamaszkor végén letesz az ember, a turkálós, harminc éve is divatjamúlt fazonú piros „dájmon” ruha (Long Réka ruhája), a hatvanas–hetvenes évek otthonkáit idéző köpenyruha (Keleti Aranka ruhája), és ami a legszomorúbb, a nővé érett gyermek, az Y generáció e honban trapper farmerszoknyát, kockás ingblúzt és idétlen barna táskát visel (a Zolikát-Éduát szívszorítóan alakító Szabó Zoltán). (Hornyák Dóra és Nagy Krisztina jelmezei: telitalálat)
A színen liliomszállal rendszeresen átvonuló Rideg doktor (szintén Szabó Zoltán) gépies hangon deklamálja a fogantatás életkorral összefüggő esélyeit. Szabó Zoltán nem szándéktalanul tölti be két házasságból született két gyerek és az orvos szerepét egy személyben. Ő az élet, a túlélés, a jövő hármas inkarnációja. Az orvos jelenéseinél fehér liliomot tart a kezében: minden élet tiszta lap, új lehetőség…
A két sarokban ülő két nő: Long Réka imádkozik, hogy megfoganjon, a másik sarokban a megcsalt feleség, Aranka megátkozza Rékát, aki tönkretette a családi életüket. Ima és átok… és a Himnusz egy kis részlete is elhangzik az előadás során („Szertenézett s nem lelé honját a hazában”).
Noha a darab elején hallunk egy rövid beszélgetést a Holdfény szonátáról, arról, hogy egyesek szerint ez gyász- és imadal, az előadás címe, Az imádkozó talán inkább e sok megpróbáltatást átélt népnek a Himnuszban megfogalmazott fohászára utal. Kölcsey annak idején, a reformkorban elterjedt Herder-elméletre reflektált ezzel az imádságverssel. Herder 1791-ben Az emberiség történetének filozófiájában kifejti, hogy a magyar nép el fog tűnni Európa térképéről. „A magyarok vagy madzsarok az egyetlen népe ennek a törzsnek (mármint a finn-ugornak), mely a hódítók közé bejutott… Most aztán szlávok, németek, wallachok és más népek közt az ország lakosságának kisebbik részét alkotják, és évszázadok múltán már nyelvükkel is alig találkozunk.”
Az előadásban van egy érdekes időjáték vagy időelágazás: a szereplők sorsát húsz év múlva látjuk, aztán visszatérünk a jelenbe, ahhoz a pillanathoz, amikor demokratikus alapon, szavazással döntenek, 3 igennel és 1 tartózkodással arról, hogy behódolnak a regnáló hatalomnak. („Felhívott egy kormánytag, hogy játsszunk az esküvőjén”). Ebben a döntésben az Orbán-kori Hamlet, Kádár Gábor is benne van. Az időbeli anticipációban a megöregedett szereplőket látjuk, és bár Kádár Gábor már botra támaszkodó vénember, a gerince morális értelemben egyenes maradt. Ha írásomat azzal kezdtem, hogy az ambivalencia, a kettősség, a kétértelműség jellemzi az előadást, akkor ez a zárójelenetben is érvényesül. Nem szokásom az aktuálpolitikai utalásokra reflektálni, de a színházban, ami a jelen idő művészete, ennek feltétlenül helye van. A színház legyen organikus művészet, és hadd érezze a néző az emeleten, a színházteremben a földszinti piacról felkúszó zöldség és a föld, az élet szagát. Remélhetőleg a Társulat megtalálta végső helyét a Játéktérben, melynek a neve többször is elhangzik az előadás során.
Szeretném ismét megidézni Kádár Gábor zenekarvezető, gitáros alakját. Az alternatív pop művészet mindenkor a hatalommal szemben pozicionálja magát. Nonkomformizmusa miatt a családi életben többnyire nem állja meg a helyét. Ez a művész, Kádár Gábor mindenkinek, minden elvárásnak szeretne megfelelni: asszonyainak, a zenekar tagjainak, a gyerekeinek is. Empátiában, érzékenységben, jellemben elválik a többiektől. Viszont erőtlen, nincs karizmája. Nagy kérdés, hogy ez hiba-e. A kerítésszaggatás a Kossuth téren, az MTV ostroma milyen paradigmához vezetett?
Az előadásban a lassúság, a megállások, hosszú szünetek figyelemre méltóan jelzik a kelet-európai létezés zenei ritmusát. El is lehet menni. És el is mennek. Sokan elmennek. Az itt maradók pedig némán nézik, hogy a Szabadság-szobor, ez a tiszta ambivalencia lehull a Gellérthegy tetejéről, bele a Dunába.
