“Találkoztam BIG-gel! Kérdezett rólad is…”
Ezt a mondatot rengetegszer hallottam a nagypapámtól az elmúlt években. Én pedig mindig örömmel hallgattam, amiket ő mesélt Benedek István Gáborról, az idős, bölcs íróról és újságíróról, aki a nagypapám közvetítésével kicsit rajta tartotta a szemét az én fejlődésemen is. Amikor könyvbemutatót tartottam, oda is eljött. Bő egy hónapja nagyon letaglózott a hír, hogy ilyen nem lesz többet: Benedek István Gábor egy hónappal 85. születésnapja előtt elhunyt.
Ezzel azonban mégsem ért véget közös történetünk. Nem sokkal a halálhír után kaptam kézhez egy gyűjteményt, amely legnagyobb meglepetésemre a Bergeni keringő című novellaválogatás angol nyelvű változata, Bergen Waltz címen jelent meg. Pontosabban az angol nyelvű kötetből kimaradt az egyik magyar novella, belekerült viszont a végére A komlósi Tóra. Ez egyébként egy másik BIG-kötet címadó szövege, és olyan erős esszenciája a szerző történetmesélésének és világképének, hogy megértem, miért érezték kihagyhatatlannak a szerkesztők. Sőt, mivel még egy különálló novellákból álló kötetnél sem mindegy, mi zárja le a teljes gyűjteményt, A komlósi Tóra utolsó sorai talán még jobban oda is vágnak, mint a magyar kötet (Pompadour című) záródarabjáéi.
Benedek István Gábor novellái emlékdarabkák: hiába külön-külön születtek, együtt akár regénynek is értelmezhetjük őket. A második világháború előtti Tótkomlós regényének, ahol a mindig mindenről tudó faluközösség a Benedek szülők fülébe sustorogta a pletykákat, ők a fiukéba, ő pedig most a miénkbe. Megismerhetjük Szerecsen Pistát, aki egy világlátott cselédlány velencei afférjának törvénytelen gyümölcse, vagy éppen Weisz Kóbit, a helyi fényképészt, akinek híres testvére magát Horthy Miklóst is lefestette. Az első néhány novella látszólag könnyeden indul, a szerző anekdotázgat, bájos humorral és kellő írói öniróniával mesél ezekről a szeretnivalóan bumfordi emberekről, de aztán minden történet abba torkollik, mi történt – akkor. És akárcsak annyian a generációjából, BIG eleinte elnémul, amikor a vészkorszak részleteibe kellene belemennie. Egy helyen még kifejezetten közli is, hogy Bergen-Belsenről nem beszél, és folytatja valami mással.
Ám novelláról novellára gyűlik az erő, enyhül a trauma visszatartó ereje, és egyszer csak BIG-ből kifakadnak a bergen-belseni tapasztalatok. Az irodalmi kifejezés határmesgyéjén járunk megint, ugyanott, ahová már annyian elvittek, és ami Kertész Imrének Nobel-díjat is hozott, de igenis, még egyszer és még egyszer és még egyszer és még egyszer el kell mondania ennek az írónak is, hogy milyen éhezni, férgesnek és tífuszosnak lenni, fagyoskodni, és olyan zsigerien rettegni, ami mellett alvásra képtelenné válik az ember.
BIG mesél a többiekről is: a rokonairól, akik vele voltak a táborban, a lányról, aki gyerekcsoportot próbált szervezni, a német tisztekről, a hadifoglyokról, a kápókról, és egy férfiról, aki olvasni tanította őt, igen, ott a pokol közepén. Azzal ugyanis tisztában volt minden rab, hogy aki megőrzi az intellektuális érdeklődését, az ember marad, akárhány eszközt is vetnek be, hogy ne érezhesse magát annak. Más kérdés, hogy mennyiben volt ez lehetséges egy olyan közegben, ahol “emberségesnek maradni” mentálisan és fizikailag is majdhogynem képtelenség volt. Így BIG könyvében is találkozunk az ágyszomszédot ételért zsaroló vagy képtelen ígéretekkel kábító rabbal, a tájszólásos kislányt durván kiközösítő gyerekcsoporttal, vagy éppen a saját lányát megrugdosó anyával. Nemcsak a náci tisztekkel és a kápókkal, hanem saját magukkal is küzdöttek ezek a csontvázzá aszott emberek, meg persze tükörképeikkel, a rájuk immár megszólalásig hasonlító többi csontvázzá aszott emberrel. A küzdelem végső tétje nemcsak a túlélés volt, hanem maga az emberi méltóság, amely kifejezés egyébként, megszámoltam, legalább nyolc helyen szerepel a kötetben.
És persze jönnek a szabadulás történetei is, amelyek – ezt már megfigyeltem más holokauszttúlélő szerzőknél is – hirtelen annyiféle színben, fényben és kifejezőeszközben dúskálnak. És persze az amerikai csokoládé ízében. Talán ennél a résznél éreztem leginkább, hogy ezt akár egy irodalmon kívüli magánbeszélgetésben is pont így mondaná el BIG. Ahogy nyilván sokszor el is mondta. Megragadja azt a pillanatot is, amikor az eufóriát felváltja valami gyomorszorító érzés: ezt az életet most már így kell folytatni…
A Bergeni keringő angol változata rengeteget adhat a külföldi olvasónak, aki talán most találkozik először ilyen hamisítatlanul délkelet-magyarországi zsidó történetekkel, de én a magyar olvasót is arra biztatnám, hogy vegye le a polcról az eredeti, 2011-es kiadást is. Emlékezzünk BIG-re, és ahol csak tudjuk, vigyük a hírét a nagyvilágban.
Köszönöm a kiadónak a könyvet, nagyapámnak, Hacsek Lászlónak pedig a recenzió írása során nyújtott támogatást.
