+ Irodalom

Ahogy Jakarta utcáit járjuk a főnökkel

Jakarta

Kiszámíthatatlan állapotom ellenére a Főnök nem adja fel azt a tervét, hogy bevisz Jakarta központjába, és megmutatja…

A szerző felvételei
Keresés a weben

Gadogado

A Főnökkel a szálloda halljában találkozunk. A liftből kilépve megint megcsapja az orromat az a jellegzetes illat, ami itt terjeng, és amiről most sem tudom megállapítani, hogy tisztítószer vagy illatosító. Mindenesetre édeskés, nagyon erős, soha máshol nem éreztem még ilyet, és talán nem is fogok. A Főnök a hullámvonalú kanapén üldögél, valami helyi újságot lapozgat, mielőtt meglát engem, na meg a nyugtalanságot az arcomon.

– Baj van – mondom neki rögtön. – Főztem a szobában egy teát, de elfelejtettem, hogy itt nem iható a csapvíz…

A Főnök az utolsó reményem, ő ugyanis már annyiszor járt Indonéziában, hogy biztos mindenre látott példát. Most persze kiderül, hogy csapvizet sose ivott, mert ő bezzeg soha nem volt olyan marha, hogy elfelejtse, azt itt nem lehet. Próbálom a tizenhét órás repülésre meg a hétórás időeltolódásra fogni, nem aludtam eleget se a repülőn, se itt, naná, hogy nem vagyok teljesen magamnál. Azt már csak magamban teszem hozzá, hogy egyébként fantasztikus ez a tudatállapot, olyan, mint egy éber álom, nem is bánnám, ha így maradna végig, amíg itt vagyunk. Persze a csapvízivás után nem biztos, hogy pont ezt kellene kívánnom, ki tudja, mi jön még.

– Na de tényleg – nyaggatom tovább a Főnököt, aki láthatóan nem igazán érzi át a problémát –, mi történhet, ha valaki megissza itt a csapvizet?

A Főnök elgondolkodik.

– Hát legrosszabb esetben meghalsz. De ez a legrosszabb eset. Egyébként bármi lehet. Hasmenés, rosszullét, de lehet, hogy semmi.

Kiszámíthatatlan állapotom ellenére a Főnök nem adja fel azt a tervét, hogy bevisz Jakarta központjába, és megmutatja nekem a Régi Holland Belvárost. A Főnök amúgy maga is holland, a rokonai között vannak olyan öregek, akik még itt születtek, és csak akkor vágták ki őket az országból, amikor véget ért a gyarmatosítás. Az egyik ilyen néni a mai napig panaszkodik, hogy micsoda dolog ez, így kiebrudalni valakit a hazájából, merthogy ő azóta is Indonéziát tekinti annak. Miközben a Főnök ezeket elmeséli, taxiba pattanunk a szálloda előtt, és nekilódulunk ennek a különös útnak.

Merthogy azt már az érkezésnél észrevettem, hogy Jakartában autózni maga is egy külön tudatállapot. Először is ennek a JS Luwansa nevű szállodának a környékén nincsenek is utcák, csak hatalmas, széles autópályák. A Főnök magyarázata szerint azért, mert errefelé nem szokás gyalogolni. Hogy azért nem szokás, mert nem lehet, vagy azért nem lehet, mert nem szokás, már más kérdés. Én mindenesetre előző este, miután a Főnök már elvonult pihenni, kisétáltam a szállodából, mondván, ez azért így biztos nem igaz, csak van itt valami látnivaló. Volt is. A szálloda melletti járdaszerű út egyenesen a szomszédos bevásárlóközpont ajtajáig vezetett, utána megszűnt. De ott legalább fotóztam két embernagyságú bábot és bizonyos H. R. Rasuna Said mellszobrát, aki, mint az internetről megtudtam, fontos nőjogi és függetlenségi aktivista volt.

Miután visszasétáltam meg visszalifteztem a szobába, és immár a tizenakárhányadik emeletről néztem le ugyanezekre az utakra, egyszer csak rájöttem, minek látom őket: egy hatalmas vérkeringésnek. Autópályák párhuzamosan, merőlegesen, amerre a szem ellát, és mindegyiken folyamatos a forgalom. A távolodó kis autóvérsejtek vörösen, a közeledők fehéren világítanak a sötétben, és mindig mindenki dudál, látszólag ok nélkül is. Elég öt percig nézni ezt a szüntelenül keringő, fénylő, dudáló folyamatot ahhoz, hogy az ember – pláne, ha még jetlag is van a dologban – teljesen mesmerizálva érezze magát.

Jakarta

Ebbe a vérkeringésbe jutottunk tehát, csak most mi magunk vagyunk a vérsejt. A Főnök kedélyesen elbeszélget a taxissal bahasa-holland-angol keveréknyelven, miközben én figyelem, ahogy egyre szélesebb, már négy-öt sávú utakra keveredünk, ahol a felfestés mintha csak dísznek lenne ott. Az autók összevissza kavarognak át egymás sávjaiba, teljesen indokolatlan pillanatokban próbálnak előzni, és úgy egyáltalán rengetegen vannak, tolonganak, és valahol érthető is, hogy ennyit dudálnak. A mi taxisunk is. Az ablakon kinézve ezerféle dolgot látok, a mi szállodánkhoz hasonló üvegfelhőkarcolókat, aztán kicsi, kidőlt-bedőlt, falusinak tűnő házikókat, aztán parkot, aztán teret egy hatalmas emlékművel, de semmit sincs idő alaposabban megnézni, mert már jön is a következő. Aztán egyszer csak elérjük az úticélunkat, kiszállunk, a taxi eltűnik.

– Ez a Régi Holland Belváros – mutatja a Főnök. – Itt még sétálni is lehet.

Egy hatalmas, mértani pontossággal megszerkesztett, téglalap alakú kövezett téren állunk. Az autópályák és a többi jakartai környék kellemes káosza után nagyon furcsa ilyet látni. A teret körbefogó épületek mind fehérek. Nincs nagy tömeg, csak néhány helyi sétálgat, üldögél a padokon, beszélget. Alig pár lépést megyünk, amikor valaki megrángatja a karomat. Egy indonéz lány, nagyjából a vállamig ér, nem értem, mit akar, de a Főnök elmagyarázza: egy fotót velem.

Ám legyen, beállok a lány mellé, aki szélesen mosolyog, miközben a barátnője lefényképez minket. Merthogy idegennek nézek ki, ami annyira felvillanyozza az indonézeket, hogy mindenképpen megörökítésre méltónak találják. Ahogy átvágunk a téren, a Főnököt is megtalálják ugyanezzel a kéréssel, aztán megint engem, kattognak a fotók külön-külön és együtt, egy, kettő, vagy akár egy egész csoport indonézzel, akik vidám mosollyal, hálásan állnak be mellénk.

A tér másik oldalán színes bicikliket látok. A neonkékek kormányán neonkék, a babarózsaszíneken babarózsaszín szalmakalap lifeg. Mint megtudom, ezeket bérelni lehet azoknál a szintén szalmakalapos embereknél, akik a biciklik körül ácsorognak.

– A hollandok néztek ki így – mondja a Főnök –, ilyesmi kalapokban bicikliztek itt a városban úgy száz éve. Ezek az emberek a gyarmatosítás élményét árulják.

És az indonézek lelkesen veszik. Egyre-másra kerekeznek el mellettünk nők, akik a fejkendőjükre vették fel a szemkiverő színű kalapot. Közben elérünk a helytörténeti múzeum elé, amely előtt igazi ágyúk állnak, a tér felé fordítva néma, kerek szájukat. Az emberek ezekkel is fotózkodnak, a gyerekek meg felmásznak rájuk. A szomszédos oldalon a Szépművészet és Kerámia Múzeuma van: ugyanolyan antik oszlopos megoldás, mint Pesten a Nemzeti Múzeum, vagy akár a mi Szépművészetink. Minél kevésbé értem ezt a helyet, annál jobban lenyűgöz.

A Főnökkel kisétálunk a térről, keskeny utcácskákban mindenféle boltok, mutatványosok meg utcai árusok mellett haladunk, néha nyomakodunk a sok ember között. Azon kívül, hogy a helyiek további fotókat kérnek velünk, nem történik semmi említésre méltó. Amikor elérünk a holland negyed végére, visszafordulunk, más hasonló utcácskákban csalinkázunk, de mindig ugyanott, a téren kötünk ki.

– Együnk valamit – javasolja a Főnök.

Kikötünk egy Batavia Market nevű étteremben a tér egyik sarkán. Étlap nincs, de a Főnök a már megszokott keveréknyelven megtárgyalja a pincérrel, mit lehet itt enni, miközben az én fülemben ez visszhangzik: Batáviában a fogházfolyosón jobbra van egy lépcső, balra a foglár irodája, és a fal végig zöld olaj, sárga szegéllyel. Már tegnap megtudtam, hogy itt nem könnyű vegetáriánusnak lenni, mert az indonézek még abba is tesznek halat, amiről elsőre nem is látszik – hát maradok a szállodában már kóstolt, jól bevált kedvencemnél, a gadogadónál. Ez egy rakás véletlenszerűen összeválogatott zöldség, amit földimogyorószósszal öntenek le. Az itteni gadogado ugyan más, mint a szállodai, de egyelőre úgy tűnik, melléfogni nem tudnak vele. A neve egyébként, mint megtudom, azt jelenti, hogy “keverékek”. Az indonéz nyelvben ugyanis az a többes szám, hogy megismétled magát a szót.

Az ebéd után a másik oldalra is teszünk egy kört, ahol a Régi Holland Belvárost egy kis folyócsatorna határolja. Itt is elképesztő kontrasztot fotózok a gyarmatosításkori fehér téglaházak meg a kidőlt-bedőlt, korhadt fabodegák között, amelyeknek az emeletét pillérek tartják, nyilván áradás esetére. Aztán gyönyörűen feldíszített, színpompás lovaskocsit látok, ezt is megörökítem. Még pár lépést megyünk, amikor is az egyik kapualjból behívnak minket, és egy pesti bérház folyosójára emlékeztető átjáróból bejutunk a wayangbáb-készítő mester műhelyébe és múzeumába.

– Isten hozta önöket! – lelkendezik az alacsony, kerek arcú bácsi. – Hallottak már a wayang hagyományról? Hadd meséljek róla egy kicsit!

Az egész szoba egy miniatűr bábszínház, piros drapériás apró színpaddal a túlvégen, de annyira keskeny, hogy egy-egy sorban csak három szék fér el. Ezek között lavírozik a bácsi, miközben túláradó lelkesedéssel, hatalmas mosollyal magyarázza a bábkészítés fortélyait. Mutogatja a félkész bábot, az épphogy csak méretre vágott állatbőrdarabot, a festékeket, a különböző módszereket. Miközben ezeket mondja, száz meg száz bábszempár néz le ránk a falról, Rama és Sita, Sita és Rama, mind másmilyen ragyogó, színes ruhában. De nem is ez az érdekes, hanem a tekintetük. Soha korábban nem gondoltam volna, hogy ilyen is van, hogy ránézek egy fabábra, és lesütöm a szemem, annyira vesébe látóan néz vissza rám.

A bábkészítő ugyanolyan lelkesen hallgatja, amikor mi mesélünk neki: hogy a Főnök professzor, meg hogy egy angol egyetemről jöttünk egy kutatócsoport-találkozó miatt az indonéz kollégákhoz, pláne hogy a Főnök amúgy még holland is. Büszkén mutatja a falon a fotókat, aláírásokat, köszönőleveleket, ki mindenki járt már itt. Amikor már indulnánk, a kezembe nyomja a névjegyét, és nyomatékosan közli, hogy ha később is visszatérek Jakartába, mindenképpen jöjjek el újra. Már most tudom, hogy igen, el fogok jönni.

Aztán megint visszasétálunk a térre, érzem, hogy nagyjából mindent láttunk, ez tényleg ilyen kicsi, konzervált dobozvilág az óriási város közepén. Nem is lepődöm meg, amikor a Főnök taxit fog, és visszaindulunk a szállodába. Készülni kéne holnapra, amikor majd az egyetemen fogadnak az itteni kollégák, úgyhogy a Főnök azt találja ki, menjünk fel a legfelső emeletre, ahol van valami közösségi helyiség, mert ott legalább szép a kilátás, lehet fotózni. Később pedig mehetünk úszni, meg a fitneszterembe tornázni, mielőtt vacsorázunk.

Mire visszaérünk, immár teljesen megnyugszom afelől, hogy ha eddig nem lettem rosszul, pláne nem haltam meg a csapvíztől, akkor talán ezután se fogok. A legfelső emelet üvegablakaiból tényleg döbbenetes a kilátás, körbejárkálunk, mindent jól megnézünk, egyik fotót kattintjuk a másik után. De a legkülönlegesebb dolgot nem is élőben, hanem a telefonom képernyőjén, az egyik frissen lőtt fényképemen veszem észre.

Felhőkarcoló felhőkarcoló hátán, alul vörös maszatnak tűnnek a képen a közöttük álló normál méretű házak – ebben még nem lenne semmi különös, hiszen az egész környék ilyen. De ezen a képen a maszatból kiemelkedik egy egészen kicsi, karcsú, a toronyházak mellett igazán elenyésző méretű kis babatornyocska. Egy minaret. Merthogy az ott a képen egy mecset, apró téglalapocska az óriási épület mellett, és az Istennek emelt torony úgy eltörpül az embernek emeltek mellett, hogy észre sem veszi, aki nem figyel.

Szophoklész jut eszembe, az a lefordíthatatlan idézet az emberről. A fényképet a hatalmas felhőkarcolókkal meg a közöttük meglapuló mecsettel felteszem a Facebookra, és azt írom alá: There are many δεινός things, and nothing is more δεινός than human. Nem baj, ha az ismerőseim nem értik. Mert hát az az igazság, hogy hiába járok nyitott szemmel, füllel, orral, szívvel, hiába tettem fel az életemet arra, hogy előítéletek és részrehajlás nélkül mindent megértsek, amennyire csak lehet, én sem igazán értem ezt az egészet.

Jakartát se, de ha igazán őszinte akarok lenni magammal, tulajdonképpen az embert se.

(Készült a Péterfy Akadémia márciusi kurzusának egyik feladata alapján.)

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top