KULTÚRBŰNÖK: IDENTITÁSLOPÁS KONTRA KARAKTERGYILKOSSÁG
Igaz, hogy Charlie Chaplin náci volt? Ölt-e saját kezűleg bikákat Hemingway? Járt-e Verne a Holdon és a tenger alatt? És vajon képes erre egy gőzmozdony?
Legfőképpen pedig: hogy kerül a csizma az asztalra? Vagyis, miért foglalkozunk azzal, hogy mit jelent mások személyiségét felvéve imitálni egy tőlünk származásában, életkörülményeiben, tapasztalataiban távol eső ember gondolkodásmódját, ily módon mesélve el egy olyan történetet, amely „nem a sajátunk”? Nos, a válasz egyszerű.
Az elmúlt években egyre több alkalommal merül fel népszerű, de társadalmi szinten még nem eléggé kibontott témákkal foglalkozó könyvek esetében a dilemma: joga volt-e az alkotónak egy bizonyos kisebbség (illetve annak egy tagja) bőrébe bújnia, s az ő szemszögéből tárgyalnia egy kérdés(kör)t?
IDEGEN TOLLAK
2021 nyarán tele voltak a hírek a kanadai bentlakásos egyházi iskolákban „örökre elveszett” indián gyerekekről szóló történetekkel. Az persze csak a véletlen műve, hogy alig néhány hónappal korábban jelent meg magyarul Joseph Boyden (eredetiben 2008-as kiadású) regénye, a témával behatóan foglalkozó A fenyőfák között.
Mindenesetre a bizonyítottan ír és skót, de saját elmondása szerint rajtuk kívül natív amerikai felmenőkkel is büszkélkedő Boyden nagyszerű író, eddig megjelent három regénye (Három nap az út; A fenyőfák között; Az orenda) és Wenjack című, magyarul (még?) nem olvasható kisregénye egyaránt többszörös irodalmi díjas remekművek.
Különböző időszakokban ugyan, de mindegyik írás Kanada őslakosainak körében játszódik, az ő közösségeik belső, egymás közötti, illetve az ősi földeket elbitorló fehér emberrel kapcsolatos feszültségeiből táplálkozik. Az élete egy jelentős részét az ország indiánlakta vidékein töltő ötvenöt éves szerző nagy beleéléssel és empátiával mesél a mára – fizikailag és szellemi értelemben is − a kihalás szélére sodródott kultúrákról, nem csoda hát, ha az elmúlt években a helyi kisebbségekkel kapcsolatos topikokban gyakorta merült fel a neve szakértői minőségben.
És ez volt az a pont, ami sokaknál kiverte a biztosítékot. 2016-tól kezdve az őslakosok több szervezete és prominens képviselője utasította el, hogy az író megnyilatkozzon az indián közösségeket érintő kérdésekben, sőt, előkerültek azok a vélemények is, amelyek azt firtatták, kívülállóként milyen jogon ír olyan témákról, mint a földlopások, vagy éppen a natív közösségeket szétzúzó bentlakásos iskolarendszer.
Csak olaj volt a tűzre, hogy – a majd’ két évtizednyi távollét után, 2017-ben Kanadába visszaköltöző – Boyden az évek során több, egymásnak gyakorta ellentmondó nyilatkozattal próbálta bizonygatni indián származását. Pedig talán elég lett volna, ha tartja magát mottójához: „Egy kis részben indián vagyok, de ez nagy része annak, aki vagyok.”
A SZOMSZÉD KERTJE
De messze nem a kanadai szerző az egyetlen, akinek munkái körül etnikai alapon csapnak fel a hullámok. Jeanine Cummins Amerika földje című regénye – intenzív marketingkampányának köszönhetően − már bőven 2020-as megjelenése előtt reflektorfénybe került. A könyv − Boyden írásaihoz hasonlóan − először lelkes szakmai és kritikai fogadtatásban részesült, olyannyira, hogy Oprah Winfrey beválasztotta nagy presztízsű könyvklubjába, ami nem csupán irodalmi, de kereskedelmi szempontból is az egyik legfontosabb elismerésnek számít az USA-ban.
A kartellek fenyegetése elől illegális úton az Egyesült Államokba menekülő asszony és gyermekének története égető kérdéseket feszeget a drogproblémától a Mexikóban tomboló véres erőszakhullámon át a közép-amerikai migránsokat szállító „halálvonat”, a La Bestia létéig. Igaz, ezek a problémák nem újkeletűek, az elmúlt bő évtizedben több dokumentumfilm is készült a témában, sőt a True Detective első sorozatát és a pandémia miatt hosszú várakozásra kényszerülő, eleddig utolsó Bond-filmet, a Nincs idő meghalni-t rendező Cary Joji Fukunaga készített róla egy mozit is, Sin Nombre címmel. No meg persze az újságokból is tájékozódhatott, aki akart.
A fenti témák a regény megírása pillanatában – nem kis részben Donald Trumpnak és az ő Falának köszönhetően – talán még aktuálisabbak voltak, mint valaha, azonban volt egy apró bibi: a szerző „autentikussága”, lévén Cummins felső középosztálybeli fehér nőként jegyezte a Mexikóban játszódó történetet. A dicséretet pedig pillanatok alatt felváltotta a vehemens kritika: míg Boyden származását és szándékait jellemzően tizenegy évvel első könyve megjelenése után kezdték megkérdőjelezni, a sztereotípiák puffogtatásával vádolt Cummins sikerkönyve röpke hetek alatt vált céltáblává. A regényt eredetileg – olvasatlanul − egekbe magasztaló Salma Hayek bocsánatkérésre kényszerült, s bár az első kiadás grandiózus, félmilliós (!) példányszámát ekkor már kinyomtatták, de a támadások hatására a könyvbemutató-körút állomásait lemondták, Cummins pedig a sajtóban volt kénytelen magyarázkodni, többek között arról, hogy a könyv promóciója során miért bukkant fel hirtelen családfáján egy Puerto Rico-i nagymama.
MINDANNYIAN MÁSOK VAGYUNK
Természetesen vannak pozitívabb kicsengésű esetek is: a gyermekkorát Mexikóban töltő amerikai írónő, Jennifer Clement például úgy nyúlhatott a mexikói kartellek által elrabolt fiatal lányok (Elveszett lányok országa), vagy éppen a lepusztult lakókocsiparkok és a fegyvertartás (Gun Love) témáihoz, hogy senki nem kérdőjelezte meg hitelességét. Hasonló a helyzet Ryan Gattisszel, a coloradói katonacsaládból származó fiatal íróval, aki graffitisként került be azokba a körökbe, ahol a ’92-es Los Angeles-i zavargásokról tudósító Közel a tűzhöz közel két és fél éves terepmunkáját végezte. Valószínűleg ez, az extenzív háttérmunka (és az ennek okán szerzett kapcsolatok) adhattak „védelmet” mindkettejüknek, akárcsak a jórészt fekete környezetben játszódó, zseniális Drót vagy Treme tévésorozatokat jegyző, zsidó értelmiségi családból származó David Simonnak is. (Ezen a ponton azért feltétlenül meg kell említeni, Boyden megítélése sem egyöntetű, hiszen több jeles alkotó is védelmébe vette, sőt Lisa Meeches, az elismert indián filmes producer egyenesen testvéréül fogadta őt.)
Persze az irodalomban nem most történt meg először, hogy valaki egy számára idegen etnikai csoport nevében szólal meg. A 18-19. században, ha propagandáról volt szó, az abolicionizmus hívei sem átallottak a nemes cél érdekében szentesített eszközöket bevetni. Ahhoz, hogy a rabszolgatartás zsigeri kegyetlenségét szemléletesen, a kívánt társadalmi hatást elérve tudják bemutatni, „első kézből” származó beszámolókkal kellett felrázniuk a közvéleményt. Csakhogy a szökött rabszolgák a legritkább esetben (sem?) rendelkeztek azzal a nyelvi kifinomultsággal és történetmesélési vénával, ami a felsőbb rétegek meggyőzéséhez szükségeltetett – így aztán maradtak a fehér, vagy éppen fekete, de a Dél rettenetét csak hírből ismerő szerzők.
A fenti példát tulajdonképpen még be is sorolhatnánk a „szellemírók” címke alá, ám nagyjából egy évszázaddal később, Pulitzer-díjas Nat Turner vallomásai című regényéért alaposan leszedték a keresztvizet William Styronról is, aki fehér ember létére nem átallott az 1831-es, virginiai rabszolgafelkelés vezetőjeként narrálni. De kijutott a jóból a női főszereplője hangján megszólaló Philip Rothnak, vagy Chaplin egykori rendezőasszisztensének, a sokáig feketelistás Daniel Lewis Jamesnek is, aki Danny Santiago néven a chicano irodalom egyik alapvetését hozta össze 1983-ban.
A legbizarrabb eset mégis Forrest Carter csiroki indiánok között játszódó, Education of Little Tree című könyvével esett meg. Az eredetileg önéletrajzként árult műről ugyan hamar kiderült, hogy tények helyett fikción alapul, sikere azonban töretlen maradt egészen addig, amíg tizenöt évvel első kiadása után egy történész fel nem lebbentette a fátylat a szerző valódi kilétéről. Asa Earl Carter ugyanis a Ku Klux Klan oszlopos tagja volt, márpedig róluk sok mindent lehetett mondani, de azt nem, hogy nagyon megértőek lettek volna a fehértől eltérő bőrszínű embertársaikkal.
ÜZENET A JÖVŐBŐL
Szóval, nincs új a nap alatt. De vajon mi az oka, hogy az utóbbi pár évben ilyen nagy publicitást kapott a téma? A mindenféle identitástudat megerősödésén túl az elmúlt évtizedekben, mióta a hírtévék, majd az internet révén a való világ bejött a nappalinkba (ráadásul egyre csökkenő időeltolással), nő az igény a valósággal kompatibilis(nak látszó) történetek iránt, a kitárult világablakban látni akarjuk az itt és most történteket, szörnyülködni szeretnénk és elmondani, megmutatni: ezekről a dolgokról nekünk is van véleményünk.
Így kerül mind többször a fikcióra is a nyelvtani valóságánál többet sugalló „Megtörtént események alapján” címke, ráadásul, ami esetleg elsikkad a híradók túl sűrű szörnyűségdömpingjében, az dramatizált formában, egyes szám első személyben előadva jobb eséllyel ugorja át a „zajküszöböt”. Arról nem is beszélve, hogy az Élet hajlamos a makrancoskodásra, egy művészi alkotásban viszont irányítható a narratíva. A személyes viszonyulás előkerülésével pedig az olvasó is könnyebben szubjektivizálja az adott témát, s mivel ma már nem okoz gondot csatornát találni hozzá, jöhet is a (cenzúrázatlan) vélemény. Közben polarizálódik a társadalom, korábban ki nem mondott frusztrációk robbannak, annak van igaza, aki hangosabb.
De hiba lenne pusztán az üzletszerű trollkodás és a − gyakorta túltolt − politikai korrektség számlájára írni ezeket a perpatvarokat, sok esetben ugyanis valódi anomáliákra világítanak rá. (Még ha nem is az irodalmi érték szempontjából.) A könyvszakmában erősen alulreprezentált kisebbségekre, az általuk elérhető szerényebb honoráriumokra, a könyveikre fordított marketingbüdzsék nem egyszer aránytalan kicsiségére. És láss csodát!
A nyilvánosság vakító reflektorfényében a legnagyobb amerikai kiadók mindegyike korábban nem képviseltetett etnikumokat juttatott vezetői székhez, 2021-es kínálatukban előkelő helyre kerültek a kisebbségi alkotók könyvei, és nőni kezdtek az értük kifizetett díjak. (Az persze még a jövő zenéje, hogy ezek a változások kitartanak-e azután is, hogy a fénypászma másfelé fordul.) S hogy közben például Boyden eredetileg 2017-re tervezett új regénye, a Seven Matches még mindig nem került kiadásra, az valószínűleg járulékos veszteségként szerepel a nyilvántartásban.
Mindenesetre most már csak azt kéne helyre tenni, tényleg traumapornó-e, ha valaki kívülállóként ír egy etnikai, vagy társadalmi csoport gondjairól, vagy felfoghatjuk-e az ilyen írásműveket a szerző közösségét érzékenyítő, netán felrázó alkotásként? És mint ilyet, értékelhetjük-e pusztán irodalmi értéke alapján ezeket a munkákat? Végső soron Octavia E. Butler sem bóklászott soha a Marson, a NASA mégis róla nevezte el a Perseverence marsjáró 2021-es leszállóhelyét.
S ha valaki azt hinné, ilyen esetek csak tőlünk távol fordulhatnak elő, az gondoljon arra: volt, aki Durica Katarinán is számon kérte, milyen jogon írt a dunaszerdahelyi maffiáról, miközben ő nem is ott, hanem onnan húsz kilométerre élt.
