Sárik Péter pályájára nehéz lenne azt mondani, hogy szolgaian követi a bevett sémákat: annak idején a konzi kikerülésével került Ceglédről a Zeneakadémiára, 2007 óta létező triójával pedig saját dalok mellett magától értetődő természetességgel játszik az egyik napon Beethovent, a másikon mondjuk Tankcsapdát. A szabadságot lételemének valló dzsessz-zongoristával mindenféle zenéről beszélgetünk, de persze hamar kiderül, melyik a király…
Mi számodra a dzsessz lényege?
Kezdhetném a közhellyel, hogy „a szabadság”, miközben nem biztos, hogy az a dzsessz leglényege. Nemrég csináltuk meg A kékszakállú herceg vára dzsessz verzióját, és bizonyos macerás részeknél, ahol nagyon gyors a tempó, és folyamatosan váltakoznak az ütemmutatók – amit mi, dzsessz-zenészek ott milliméterre kijátsszunk – pont az operaénekesek csodálkoztak rá, és el is hangzott, hogy „hú, hát nagyon szigorúan veszitek ti ezeket!” Mondták a klasszikus zenészek a dzsesszzenészeknek! Mi pontosan lejátszottuk, ahogy a partitúrában van, a karmesterek meg néha ott azon kicsit átsiklanak, huss! és már túl is vagyunk rajta, senki nem vette észre. Tehát az, hogy szabad a dzsessz, az csak egy bizonyos értelemben igaz. Nekem inkább az energiát jelenti, azt az elképesztő energiát, amit érzel egy jó dzsesszkoncerten. Akkor biztos, ha mi csináljuk – mert mi mindig hatalmas energiával játszunk. Léteznek olyan fantasztikus dzsesszelőadók, akiket bármikor lehet háttérzeneként hallgatni, és akiknek a koncertjén harminc év alatt egyszer se indult el egy verejtékcsepp. Diana Krall például ilyen. Zseniális, de mindig fegyelmezett marad. Na, mi nem, és a vendégeink és a barátaink sem! Ha Berki Tomi felmegy a színpadra, ott egy perc múlva leszakad az ég! És ugyanez van Luiza Zannal, Szőke Nikivel, Falusi Mariannal, Illényi Katicával. Az egész zenélésben ezt az energiafürdőt élvezem legjobban. Felmegyünk a színpadra, elkezd áradni belőlünk, ezt a közönség azonnal visszalövi és persze ránk zúdítja a saját érzelmeit, jön valahonnan a megfoghatatlanból, jön magából a zenéből, amit játszunk, és az egész felduzzad, és eláraszt koncertről koncertre. Olyan, mint egy elixír, ami örökké fiatalon tart.
Ahogy mondtad az energiát, az ugrott be, hogy talán a dzsessz az, ahol a leginkább van interakció a közönséggel. Mert mondjuk a popban kötöttebb, ott levezénylem, hogy most kell integetni, satöbbi, a dzsessznél viszont a gyakori a közbekiabálás…
A popban, meg a rockban, ott leginkább azt kell játszanod hangról hangra, amit a felvételen játszottál. Ha belegondolsz, a gitárszólókat fütyültük mind, tehát hogyha nem az szólt pontosan a koncerten, akkor abból botrány volt. Mert én azt szeretném üvöltve énekelni, amit ismerek. Szóval, a popzenészeknek meg van kötve a keze, a klasszikus zenészeknél nincs kérdés, a népzene megint csak nagyon kötött… Ezekhez képest nálunk tényleg a pillanat szüli a zenét, ami óriási hatású. Mondanék egy példát, ami egyszerűen szíven ütött most. Balatonlellén játszottunk, nyaralók, teljesen átlagos emberek, nem koncertre járók előtt, lángos, csülök, kolbász mellett, és a színpadon előttünk és utánunk is gyakorlatilag vendéglátó zene szólt. A Jazzkívánságműsor programmal voltunk, ahol magyar slágerek feldolgozásait játsszuk. Ez egy jó értelemben vett átverős műsor, hisz valójában nagyon kemény dzsesszt tolunk az embereknek, ismert dalokba csomagolva. És így be tudják fogadni. Itt, ahogy mondtam a közönség legnagyobb része valószínűleg életében először volt dzsesszkoncerten. És a többszáz ember egyszerre hördült fel a szólók végén, mint egy rutinos dzsesszközönség. Az a fajta kirobbanó energia, ami egy dzsessz-szóló után szerencsés esetben következik, azokat is elkapta, akik igazából nem is tudják, mi az, hogy improvizáció, nem is tudják, mi az, hogy dzsessz, csak érezték, hogy itt most valami leöntötte őket, valami hatalmas nagy érzés, és ettől olyan rockkoncertes őrjöngések voltak a szólók végén! Ez nagyon király a dzsesszben. Ez drog. Én mindig kicsit sajnálom a képzőművészeket, hogy milyen az, amikor három évig éjjel-nappal dolgozol egy anyagon, és akkor van egy kiállítás-megnyitód, ahova eljönnek öten, meg a barátaid, valaki gitározik – és kész. Nem kapod meg a méltó visszaigazolást. Jó, ha szerencsés vagy, sztár, az egy-százezrelék, akkor igen, de amúgy..! Nálunk minden egyes koncert egy vizsga is, meg egy lehetőség is, de egy óriási örömforrás is. Nem a taps, hanem, hogy látod, érzed a közönséget: hogy közösen játszunk.
Ötven éves vagy, de – bár sok díjat kapsz, és nem nagyon látni, hogy vitatnák a tehetségedet – még nem „intézményesültél”. Mi ennek az oka?
Én örökre civil maradok, sose leszek „művész úr”. A saját utam járom, ami nagyon sokban eltér a megszokottól és lehet, hogy emiatt egy kicsit kilógok a sorból. Szoktunk viccelni vele, hogy van egy „dzsessz policáj”: egy megfoghatatlan közeg a szakmában, akik megmondják, hogy mi a jó, meg ki a jó. De, ahogy látom van „klasszikus policáj” is, sőt, kiderült, hogy a „folk policáj” a legdurvább mind között. Mesélték olyan folk előadók, akik merészeltek véletlenül valami feldolgozást csinálni, hogy onnantól végük lett a saját szakmájukban. Kikerültek a kánonból. Mindenesetre úgy látom, hogy sajnos szinte át nem járható blokkokban működik a művésztársadalom. Persze az is igaz, hogy én nagyon régen, azáltal, hogy megcsináltam a triómat, tudatosan lezártam magam, akár a saját közegünkről is. De azért azt lássuk be, hogy ez egy nagyon kegyetlen szakma. Hatalmas verseny van, és annak ellenére, hogy minden zenész érzékeny, kőkemény harc van, akár nagyon sokszor a többiek leigázása árán is. És mivel itt csak a sikeres az, aki boldog tud lenni, így talán még inkább erős ez a verseny. Ráadásul sokan vagyunk kevésre, hiszen pici az ország és tényleg rengeteg tehetséges dzsessz-zenész van.
Mit jelent, hogy „tudatosan lezártad magad”?
Nagyon érzékeny ember vagyok, ráadásul baromi nagy az igazságérzetem, az általános iskolában én voltam a „lányvédő lovag”: a többi fiú sokszor bántotta a csajokat – tudod, van egy szakasz, amikor valamiért ezt kötelességüknek érzik a srácok – én meg mindig megvédtem őket. Húsz voltam, mikor felvettek a Zeneakadémiára és Budapestre költöztem, ami egy megvalósult álom volt. Nagyon gyenge zongorista voltam, későn érő típus, el se hittem, hogy itt lehetek. Egy óvodás nyitottságával érkeztem Ceglédről, azt hittem, itt minden rendben van, itt mindenki jó fej, tudod, amikor besétálsz a cápákkal teli tengerbe azzal, hogy ezek milyen cuki delfinek. Tehát a teljes hülyeség, a full naivitás. Ezt nyilván sokan kihasználták, „aki balek, azt húzzuk le”, és valószínűleg ezért nagyon meg is sérültem. Aztán mikor leesett a húszfillér, megépítettem a saját váram – ha már szóba jött a Kékszakállú – ahova csak az jöhet be, aki megfelel az amúgy szerintem nem olyan bonyolult kritériumaimnak. Hogy mondjuk legyünk egymással rendesek, tisztességesek, jóindulatúak, őszinték, és ha bajunk van, mondjuk el a másiknak. Ezek azok az grandiózus szabályok, amiknek sajnos a tapasztalataim szerint a művésztársadalom nagy része nem tud megfelelni. Ma már persze jobb a helyzet, erősebb és egyben sokkal elfogadóbb lettem, de persze a biztonságos várból sokkal könnyebb nyugodtan nézni a kinti csatát.
Rengetegféle dolgot csinálsz, dolgoztál át dzsesszre operát, írtál mesejátékhoz, cirkusznak – van olyan terület, ami érdekelne, de még nem tudtál foglalkozni vele?
Világéletemben nagyon szerettem volna filmzenét írni, és még soha nem volt rá lehetőségem. Miközben, amikor a Recirquelnek írtam, az egyértelműen filmzeneírás volt. Remélem majd egyszer ezek a feladatok is megtalálnak.
Mennyire fontos szerinted a művészetben a közérthetőség?
Nagyon. Manapság, amikor az élet szinte minden területére igaz, hogy romlik a minőség, egyre komolyabb kihívás, hogy úgy tudjuk bemutatni a klasszikus értékeket a közönségnek, hogy az érdekes, vonzó, izgalmas legyen. Meg kell nyernünk a fiatalokat, meg kell értetni velük az először nehezen érthetőt is, különben nem lesz közönségünk. Ez nagyon nehéz feladat még akkor is, ha egyáltalán van ilyen jellegű szándék egy művész részéről, de úgy látom, sokszor nincs is. A profi zenészek, zeneszerzők sajnos –tisztelet a kivételnek – nagyon csúnyán el tudnak ebben az erdőben veszni, amihez, mint mindenhez az életben, nagyon sokban hozzájárul az ego, vagy inkább fogalmazzuk úgy, a gőg. Amikor valaki elvégez egy Zeneakadémiát, és kap erről egy papírt, akkor társadalmilag feljebb kerül egy polccal, egy szűk elit tagja lesz. Ez a közeg veszi körbe, védi meg, látja el posztokkal és igazolja folyamatosan vissza, és ő egyre kevésbé lát ki a „terepre”. Ezen a ponton könnyen el lehet veszíteni a kapcsolatot az átlagemberekkel. Pedig a visszaigazolásnak tőlük kellene jönni, őket kellene tudni elérni, tűzbe hozni. Ha ez nem sikerül, akkor a legkönnyebb rájuk fogni: nem értik a magasművészetet. Szerencsére egyre több művész, karmester, zenekar ismeri fel az egyetlen esélyt: a mai világhoz alkalmazkodva, annak lehetőségeit nyitottan kihasználva találni új utakat a közönséghez. Az emberek ingerküszöbe már az égben, nem lehet unalmasnak lenni, mert azonnal elkapcsolnak, nem lehet az elefántcsonttoronyban ücsörögni, mert magunkra maradunk.
Olyan is van sokszor, hogy a művész szerelmes lesz az elméletbe, a mikroszkopikus finomságokba, lubickol a tökéletes szakmai tudásban, szinte matematika lesz a zenéje, de közben kiveszik belőle az élet, az élvezhetőség, és csak egy nagyon szűk, nagyon kiművelt, vagy éppen sznob közönség fogja látogatni a koncertjeit, ha persze egyáltalán vannak fellépései. És ebből szokott aztán jönni a meg nem értettség iszonyatos problematikája, ugyanis azt gondolom, hogy zenészként, művészként sikertelennek lenni, az maga a földi pokol. Mert nekem senki ne mondja, hogy azért végezte el a Zeneakadémiát, hogy egy zeneiskolában tanítson, és évente három koncertet adjon. Vagy annyit se. Nem igaz! Jó, biztos van ilyen, aki örök életében csak tanítani szeretett volna, de amúgy mindenki sikeres akar lenni. Viszont ha elvesztette ezt az utat, ezt a vonalat… Hát azért van a zene, hogy a kifejezhetetlent próbáljuk kifejezni, hogy hatalmas érzelmeket mozgassunk, felemeljük, extázisba hozzuk az embereket, és ha valaki ezt a képességet elveszti, és elveszti a közönségét, az egy borzalmas sors. Mert nem is biztos már, hogy ő tudja, hogy elveszett, csak azt tapasztalja, hogy értetlenség veszi körül. Ő hallja, hogy mindent tud, ezek mérhető dolgok, felveszed, visszahallgatod, „Hát én sokkal jobban játszom, mint Z vagy K, rá jönnek, rám meg nem. Miért?” Ez borzasztó nehéz lehet. De rengeteg ilyen van.
És nem csak zenében…
Igen, ez akár az írásban is ugyanúgy megvan. Képzeld el, a múltkor nyertem egy zeneszerzői pályázatot, aztán az esemény, amire komponálni kellett volna, a covid miatt nem valósult meg. Úgyhogy meg kellett írnom egy művet a semmire, ami nagyon nehéz. Kerestem a lehetséges témákat, és gondoltam, imádom Csontváryt, próbáljuk meg a képeire. Van vagy három Csontváry-album otthon, elővettem az elsőt, hogy még többet megtudjak róla és elmerülhessek benne, de kábé egy oldalig jutottam, mikor bevágtam a könyvet a sarokba és azt gondoltam, hogy nem komplett, aki ezt írta. Aztán továbbolvastam, de hiába. Végtelen körmondatok, magasröptűnek szánt, mondvacsinált elméleti fönnyögés, mindez a lehető legbonyolultabban megfogalmazva. Tehát én, a diplomás, olvasott ember szándékkal előveszek egy könyvet és nem tudok túljutni az első oldalon, mert a szerző minthogyha direkt csinálta volna, hogy senki se tudja elolvasni, amit írt. Ennek mi értelme van? Hogy semmit nem tudtam meg az amúgy hihetetlen izgalmas sorsú Csontváryról, mert a könyv nem róla szól, hanem a szerzőről? Nem tudom, de ez nem jó. Sem itt, sem a zenében, a dzsesszben meg főleg nagyon nem jó, mert a dzsessz úgy indult, hogy robbantsuk fel a kereteket, őrjöngtek rá az emberek, a forradalom zenéje volt, és amikor mi kezdünk el akadémikuskodni, az szerintem nagyon kínos. És kontraproduktív. Mi nem így működünk, hangsúlyozottan a közönségnek játszunk, zenei megalkuvás nélkül. Még Bartókot is.
