Párizsi ritmusok – 2022
Kovács Bodor Sándor írása és Párizs-fotói
Ezt az anekdotát még a kilencvenes évek elején hallottam az akkori Kossuth rádióban. Egy visszaemlékezés szerint valamikor a hatvanas évek közepén Básti Lajos, a mindenki által tisztelt színészóriás, családjával Párizsban töltött egy hetet. Aztán a Nemzeti Színház első társulati ülésen szeptemberben, ahol is mindenki elmesélte a nyári élményeit, Básti Lajos elpanaszolta, hogyan jártak ők a francia fővárosban. A szállodai szobában alig lehetett elférni, még az ágyak is kicsik voltak. A személyzet tudomást sem vett a panaszaikról, az ételek jó része ehetetlen volt, a múzeumokban rengeteg turista, a városban nehezen lehetett közlekedni, sorolta vég nélkül kiábrándító tapasztalatait. A társulat egyik öltöztetőnője, akiről tudott volt, hogy ami a szívén az a száján, adta meg a gyors választ, amit aztán sokáig emlegettek a színház folyosóin és azon túl is:
– Tudja művész úr, mindenki olyan Párizst kap, amilyet megérdemel…
A 2001-es filmforgatásról már meséltem itt a Librarius oldalán, most csak egyetlen élményt idéznék föl, tanulságul. 2002 májusában a Párizsi Magyar Intézetben mutattuk be a Nagy Pálról készült portréfilm francia nyelvű változatát, és ugyanitt állíthattam ki a fekete-fehér jeruzsálemi fotóimat is. Emlékszem, a Charles de Gaulle repülőtéren a leszálló gép mellett egy jól megtermett mezei nyúl futott párhuzamosan a légnyomástól hullámzó fűben, és a kapitány Coltrane: My Favorite Things című örökbecsűjét hangosította ki az utastérben.
Akkor még lelkes tapsolás fogadta az ilyen landolásokat. Az érkezési oldalon egy fiatalember magasra tartotta a nevemet hirdető táblát, nagyon furcsa érzés volt. Beautózott velünk a Magyar Intézetbe, mert szállást is ott kaptunk a feleségemmel. A kipakolás után rögtön megkínáltuk őt az otthonról hozott Unicummal. Kezdetben szabadkozott, először történik velem ilyen, mondta szerényen. Nem nagyon értettük, de kiderült, a Magyarországról érkező vendégek többsége még a köszönését is alig fogadják, cserében elvárják, hogy a csomagjaikat ki-be pakolja a kocsiból, egyszóval elég rossz tapasztalatai voltak. Hogy javítsunk valamelyest ezen az arányon, még aznap este közösen elmentünk egy kávézóba, aminek a teraszán rengeteg sugárzó fiatal ült, és mi Magyarországról, Salgótarjánból érkezett emberek tényleg úgy éreztük, hogy éppen a világ létező legjobb helyén vagyunk. Ez a lebegés aztán végig kísért minket az elkövetkező héten. Egyébként a minket segítő fiatalember, aki a jeruzsálemi kiállítást is megrendezte másnap délelőtt, ma nagyon jó nevű műkereskedő Budapesten.
Párizs sokat változott húsz év alatt. Nehéz ezt megfogalmazni, talán a gondtalanság, ami annyira jellemző volt még a 2000-es évek elején is, erősen megcsappant mára. Szerencsére a frusztrációt, mint néplélektani összetevőt továbbra sem ismerik, és rendkívül segítőkészek, ha valaki hozzájuk fordul. Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, hirdeti minden közintézmény homlokzata. Nem éreztem az emberek mentalitásán, hogy ezeket üres frázisoknak tartanák, és ezt igaznak vélem a különböző bőrszínű emberek esetében is. Aztán rögtön, amikor hazaértünk, egy szobor talapzatán a következő feliratot olvashattuk: Jog, törvény, igazság. Tapintható a különbség.
Dolgozni mentem, mentünk Párizsba, (erről majd nemsokára bővebben) de a délutánjaink szabadok voltak. Ilyenkor készültek az itt látható fotók, tehát jó részt esetlegesek, de ezt nem panaszként mondom, csak a kemény nyári fények nem nagyon kedveznek az oly sokszor elképzelt, lágy párizsi hangulatoknak. Hajnali uszályok a Szajnán, néptelen hidak, ébredező parkok, ezek a képek még váratnak magukra, de cserében eljutottunk gyönyörű helyekre, és élveztük az ottlét minden pillanatát. Nem kérdés, számunkra ajándék volt ez az utazás, és ha az elején leírt anekdota szerint mi ilyet érdemeltünk, azt óriási megtiszteltetésnek vesszük. Viszlát, Párizs!
