Július 1-én Paloznakon, a Szent József Ház teraszán átadták a Sziveri János-díjakat. A járvány miatt két év óta nem volt díjátadás.
Sziveri János-díj, 2022
CSEHY ZOLTÁN: Laudáció Száz Pál Sziveri-díjához
Száz Pál (1987, Vágsellye) már feltűnésekor egészen rendkívüli jelensége volt az ún. szlovákiai magyar irodalomnak: például amikor Csokonai nyelvezetén, modorában, az irodalomtörténészek által is alig kutatott A csókok című regénytöredék hangján szólaltatott meg egy teljesen ép, és paradox módon nagyon is modern, verses részekkel megszaggatott regényt. Áradó nyelve nemcsak egy hihetetlenül gazdag, aktuális személyi adatbázisból, privát értelmező szótárból táplálkozott, hanem a régiséget is magának követelte. Ez a lezser, szabad mozgás a magyar irodalmi tradícióban nem merevedett sem intellektuális szórakozássá, sem élettelen stílusgyakorlattá. Sokkal inkább egy nagyívű gondolatkísérlet volt, mely egyúttal bejelentette a szerző természetes igényét a teljes magyar nyelvre, annak valamennyi lehetséges, kanonizált és nem kanonizált változatára. Száz Arcadia című regénye úgy vált kortárs művé, hogy lényegében nem akart az lenni, mégsem tudott más lenni.
Ez a nyelvi regiszterekkel és historikus távlatú gondolatkísérletekkel űzött játék vezet el bennünket Száz Pál eddigi legemlékezetesebb irodalmi művéig, a Fűje sarjad mezőknek című, nyelvteremtő erejű „legendáriumig”. Ez az allegorikus füveskönyv részint modern legendameséket, anekdotákat, elmésségeket tartalmazó gyűjtemény, részint a kisebbségi sorsot és az egyetemes emberi esendőséget bemutató traumaelbeszélés, részint pedig a történelmi kataklizmákat egyéni szemszögből, transzkulturális horizontból láttató szubjektív krónika, de a régi és a modern magyar nyelv és műfaji tradíciók speciális elegye is. A mű felforgató ereje végtelenül spontán, természetes, minden klasszikus irodalmi szabályt áthágó, ugyanakkor rendkívül rétegzett és költői nyelvezetében rejlik: a traumakezelés dermesztő szépsége mellett a munkát ez a kísérletezés köti talán a leginkább Sziveri János életművéhez. (Zárójelben jegyzem meg, hogy a mű kézirata valóságos művészkönyv, bámulatos kalligráfiával készült, és lapjai között különféle gyógynövények konzerválódnak az öröklét számára.)
Száz nemcsak kiváló író, hanem jeles irodalomtörténész is: Borbély Szilárdról írt úttörő monográfiája a Száz-regényekre is oly jellemző, természetessé szelidített hibriditást tárta fel a tudomány eszközeivel. Pár napja például egy még kiadatlan Borbély-kézirattal állított be a pozsonyi tanszékre, melyben állítólag egy Csokonai-regény ígérete, lehetősége rejtőzik. Bevallom, az is megfordult a fejemben, hogy hátha ő írta ezeket a Borbély-töredékeket, hiszen technikailag, poétikailag képes lenne rá, de természetes filológusi zavara és egészséges tanácstalansága ezt a lehetőséget azonnal eliminálta is. Borbély Szilárd életműve mellett, melynek Száz immár komoly filológusává is vált, kutatói érdeklődése egyre sokirányúbb. A délszláv irodalmi kapcsolatok, kulturális terek éppúgy érdeklik (leginkább talán a régi és új Bosznia világa), mint ahogy a haszid hagyomány vagy a magyar zsidó irodalom elméleti és interpretációs kérdései.
Száz folytonos érdeklődése a peremen élők, a kirekesztettek, a sérülékenyek és elesettek, a vidékiek iránt, akárcsak a lokális nyelvi mozzanatok, helyi traumák és elfojtások poétikus kiaknázása sok szállal köthető a Sziveri-univerzumhoz is.
Meggyőződésem, hogy az innovatív, rokontalan, szubverzív, de vitathatatlan nívót képviselő, a kapottnál sokkal több figyelmet érdemlő alkotások díjazására született Sziveri János-díj idén is jó kezekbe került.
