A feketelista azoknak a személyeknek, cégeknek vagy más dolgoknak a felsorolását tartalmazó, általában titkos lista, akiket ellenséges magatartásuk vagy más ok miatt a lista készítője nem kívánatosnak, mellőzendőnek tart. (lexiq.hu)
Magyarországon nincs feketelista.
Pontosabban: nincs írott lista. (Talán.)
Azok nevét, akiket feketelistára tesznek, nem szükséges kidobolni egy köremailben. Mindenki tudja, kikről van szó. Érzékeny nép a magyar. Ahogy ma mondani szokás: érzékenyítette az elmúlt ezer év magyar urainak, uralkodóinak, nemeseinek nemzettársait sárba taposó magatartása. Mert nehogy azt higgyük már, hogy a németek, a törökök, az oroszok törték kerékbe a nép lelkét. A saját nemzetükből való uraik morzsolták fel az önbecsülésüket. (Sokat tudott erről Petőfitől Sánta Ferencig, Adytól Bartókig minden nagy alkotónk.)
Erős lelkű, öntudatos népnek nem kell folyton a nagyságáról és a kiválasztottságáról harsogni, nem kell a suméroktól vagy a hunoktól eredeztetni, és nem kell az identitásukhoz rovásírással felírni a falujuk nevét. Annak a népnek nem a stadionokban kell teljesítményt nyújtani, és különösen nem kell ellenséget kreálva látványosan belerúgni azokba, akiknek – részben – a tudásukat vagy az életszínvonaluk emelkedését/megtartását köszönhetik.)
Egyszóval Hunnia költőien érzékeny fiainak és lányainak nem kell írásban vagy hangban elmondani, hogy merre hány méter. Tudja. Érzékeli, ha valaki körül elfogy a levegő. Érzékeli, ha valaki a légüres térben lebeg, mintha a kozmoszban száguldó űrhajóban volna. És ha ezt érzékeli, tudja a dolgát: fertőzöttnek tekinti a fekete seggűt, és elkerüli.
(Ha jól belegondolunk, a mai „demokráciához” képest a kádári puha diktatúra „tisztességesebb” volt a tűrt vagy tiltott személyekhez. Pellengérre állították, mint Csoórit, vagy bíróság elé, mint Harasztit, vagy lecsukták, mint Gönczöt, vagy elüldözték, mint Szelényit, Konrádot, Hellert és másokat. Nem kívánom vissza azt a megoldást, csak jelzem, mi volt a nyílt diktatúrában.)
Nincs is azzal semmi gond, hogy a ma is jobbágylelkű honfi (de pontosan megírta Sánta Ferenc Az árulóban!), a túlélés tudósa igyekszik elkerülni a leprást. Hát talán Krisztus ő?! Még az is érthető, hogy a kormányimádatában elvakult tábor a légüres térben lebegtetett fertőzöttek közelébe se megy. Ős szokás, régi dal. Ha nem így viselkednének ezen a tájon milliók évszázadok óta, a hatszázezer magyar sem fullad meg a gázban.
Ami meghökkentő, az jónéhány ellenzéki lövészárokban ügyködő tiszt vagy közkatona magatartása. Olyanok magatartása, akik – természetszerűleg – maguk is a virtuális feketelistán díszelegnek. Ugyanis ők is erősen válogatnak a sorstársaik között, hogy kit látnak meg, és kit nem. Kivel dalolnak együtt, s kit meg sem hallanak, ha énekel.
Ez nem a szegény kisgyermek panaszai. Nem rólam szól. Én margón kívül születtem, margón kívül éltem, és ezen már senki kedvéért nem változtatok erre a kis időre.
