EGY. A Csepel teherautó fényszórója alagutat fúr az éjszakai országút sötétjében. Középen ülök a vezetőfülkében, jobboldalt anyám, ölében az öcsém tátott szájjal alszik. Az út fölé hajló ágak, mint hatalmas madarak karmai, kapkodnak felénk. Még nem vagyok hat éves, még nem tudom, hogy most örökre elköltözünk Vácról.
KETTŐ. Anyámnak volt egy világoszöld-sárga mintás ruhája. Korai emlék, egy erdei ösvényen megyünk, anyámnak mindkét kezében tejeskanna. A ruhája szélét fogom, a bokrok levelei elérik arcomat, valamiért nagyon sietünk, az ujjaim közül újra és újra kicsúszik a selymes anyag.
HÁROM. A nyári szünetekben visszamehetek Vácra a nagyszüleimhez. A nagyanyám takarítónő, gyakran magával visz a munkahelyére, onnan könnyen lejutok a Duna-partra, rendületlenül dobálom a kavicsokat. Odasétál egy lány, egy darabig incselkedik velem, aztán ott hagy.
NÉGY. Nagyanyám reggelente Bunsen-égőn főzi vagy melegíti a teát, zsíros kenyeret eszünk hozzá, olykor lekvárosat. Délutánonként kikönyöklünk az utcára néző ablakon, így tesznek a szomszéd ház lakói is, aztán jól kibeszélik azokat az ismerősöket, akik nincsenek jelen. Esténként rádiót hallgatunk, ha jól emlékszem keddenként ment a Szabó család, azt ki nem hagynák. Kedvenc szereplőjük: a Ferkó.
ÖT. Néha elsétálunk a kikötőhöz, „Szervusz, vízibusz!”, skandálják a gyerekek önfeledten. (Persze a Sirály szárnyashajó volt a leggyönyörűbb.) Amikor esteledik, a Halászkert teraszán megszólal a zenekar. A sövény ágai közt figyeljük a táncolókat. A fiúk hegyesorrú cipőt és feszes csőnadrágot viselnek, a lányok lebbenő nyári ruhákat, gyakran fölkacagnak, amikor kifordítják őket tánc közben. Divatosak az olasz slágerek: Hej, Mambó!
HAT. Vasárnap komppal megyünk a Pokolszigetre strandolni. A víz közelében csődület, a földre tett táskarádióból twist zene szól, persze akkor még nem ismerem ezt a szót, de később beazonosítom, mert a tánc, amit két lány és két fiú jár, akkor és ott bikiniben és fecskében, hamarosan elterjed az egész országban.
HÉT. Még nem tudok úszni, de mellig bemerészkedek a folyóba. Hatalmas sodrása van. Délben rántott halat eszünk, tele van szálkával. Hazafelé bemondják az állomáson, hogy elromlott a komp, még egy órát kell várakozni. A tömeg csöndesen áll a tűző napon, valaki rádiójátékot hallgat, többen köréje gyűlnek.
NYOLC. Este moziba megyünk, A nagy kék országutat vetítik, Yves Montand-nal a főszerepben. Ezt a filmet később sokszor elmesélem Zagyván az osztálytársaimnak, vagy a napköziseknek.
KILENC. Elég jól tudok mesélni, rendszeresen kitalálok mindenféle történeteket, amik mindig Vácon játszódnak. Az óraközi szünetekben leülök az iskolaudvaron álló hatalmas gesztenyefa ölébe, és már kezdem is. Menetközben találom ki a folytatást, gyakran csak a következő mondatot tudom előre. Felsősök is körém gyűlnek, aztán egyikük megüzeni, hogy ez az egész csak kitaláció, kizárt, hogy velem ilyesmik megtörténjenek. Akkor sértődötten abbahagyom, már nem érdekel az egész, ha nem hisznek nekem.
TÍZ. Anyai dédanyámat Szabó Paulának hívták, halványan emlékszem egy vékony feketeruhás asszonyra, talán ő lehetett az. Anyám mesélte, hogy még engem is ringatott, egyszer komppal átvitt a Pokolszigetre, de el is fenekelt, ha játék közben kiöntöttem a baromfik vizét az itatójukból. Ő egyébként tordai születésű volt, ahogy nagyanyám és anyám is. (Anyám csak Aranyostordaként emlegette szülővárosát.) Dédanyám 21 gyereket szült, ebből 19-en megérték a felnőttkort.
TIZENEGY. Anyám viszont egyke volt. A nagyanyám ugyanis megesett vele, leendő apósa, a botrány elkerülése végett egyösszegben kifizeti neki a gyerektartási díjat, de azzal a lendülettel el is tiltja a fiától. Nagyanyám a kötegnyi bankóval rögtön a bankba szalad, le is köti 15 évre, hogy anyám majd a felnőtté válás pillanatában bírjon egy rendes stafírunggal. Aztán a nagy gazdasági világválság a bankkal együtt elviszi a hozományt is.
TIZENKETTŐ. 1940-ben, a második bécsi döntést követően a Tordán élő magyarok nagyobb része átköltözik Kolozsvárra és környékére, mert szeretett városuk Románia része marad. Ide települ át és megy férjhez anyám 16 éves korában, és szüli meg első fiát egy évvel később. Alig egy év múlva a férjét elviszik katonának, ő az apósáéktól visszaköltözik az anyjához, aki ekkor már szintén Kolozsváron él az „öreg Kissel”, (mindig csak így emlegették a családban) anyám későbbi mostoha apjával. Ekkor úgy áll a helyzet, hogy a Romániából áttelepült magyarok csak akkor maradhatnak Kolozsváron és más erdélyi városokban, ha van állandó munkahelyük. Ellenkező esetben útba indítják őket Magyarország felé, ők lesznek az erdélyi menekültek.
TIZENHÁROM. 1943-ban anyám úgy dönt, hogy elhagyja a férjét, és kisfiával, valamint az anyjával és annak élettársával nekivágnak egy irgalmatlanul hosszú útnak Magyarország felé. Innentől kezdve az ő története egy tisztán klasszikus görög sorstragédia, de ezt egyelőre még nem vagyok képes megírni.
TIZENNÉGY. 1944 januárjában születik meg második fia, a Szlovákiától szintén visszakerült Garamsarlón. A kisbaba tüdőgyulladást kap a fűtetlen helyiségben, rendkívül magas lázzal fekszik napok óta, a nagyszülők már a koporsóját és a szemfedőjét is elkészítik, amikor váratlanul felbukkan egy orvos és csodával határos módon megmenti az életét.
TIZENÖT. 1945 karácsonya már Vácon éri őket. Itt nőnek fel a fiúk az elkövetkező 10 évben, hogy aztán apám 1954-es színre lépésével akaratlanul is fordítson egyet mindannyiuk életkerekén.
TIZENHAT. Amikor apám szülőfalujába, Zagyvára költözünk, egy évig még óvodába járok. Nyomasztó időszak számomra a délutáni kötelező alvásokkal, amiket rendre ébren töltök, de lecsukott szemmel, mert ha kinyitom, rögtön rám szólnak. Napi két óra garantált gyötrelem, hat évesen. Ugyanakkor szinte mindig akad valaki az óvodástársaim között, aki terjeszteni kezdi, hogy aznap nem kell ott aludnunk, mindenki mehet haza. (A szombat egyébként ilyen, akkor csak délig van óvoda.) Az élmény tehát ismerős, és hol bizakodva, hol hitetlenkedve várjuk a fejleményeket, egészen addig, míg meg nem érkeznek a komoly méretekkel bíró dadusok, összecsukható ágyaikkal. Onnantól megint a teljes reménytelenség vesz körül. Egy ilyen pillanatban lép hozzám az egyik óvónő, kihív az öltözőbe, ahol nem más, mint a váci nagymamám áll, kezét egy vadonatúj, zöldszínű biciklin tartva. Ez a tiéd, és ma nem kell itt aludnod! – mondja mosolyogva. (Ez életem legboldogabb pillanata, még most is mélyen meghatódom, ha felidézem.)
TIZENHÉT. A nagyapám, aki persze csak a törvény szerint volt az, mert nagyanyám az öreg Kis tragikus halála után (bezuhant egy szakadékba) ment férjhez életében először, szóval a nagyapám gyakran elvisz a váci strandra, befizet, aztán otthagy. Mivel a medencét a Dunából töltik fel, júniusban még igencsak hideg a víz, alig vannak vendégek. (Persze a salgói strand stabil 12 Celsius fokát nem sikerül überelni, erről már írtam itt korábban: https://librarius.hu/2020/10/14/kamaszkorom-legszebb-nyara-ii/ ) Ekkor már az Árpád út elején laknak a nagyszüleim, onnan indulunk reggelente a fürdőhöz, útközben mindig elsétálunk a börtön mellett. Egy ilyen alkalommal látjuk, hogy az épület előtti kis parkban csíkosruhás rabok kapálnak néma csöndben, de sietősen, már-már kapkodva. Alakjuk vékony, az arcuk sápadt. Körülöttük dobtáras gépfegyvereiket rájuk szegező börtönőrök állnak, szorosan egymás mellett, a válluk majdnem összeér. A feszültség tapintható, ahogy ellépünk mellettük. 1964 nyarát írjuk, akkor még nem tudom, hogy ebben a börtönben politikai foglyokat tartanak fogva, és hogy az 1963-as amnesztiáig az 56-ok is itt raboskodtak.
TIZENNYOLC. A nagyapám révén vannak váci rokonaim, egy testvérpárra emlékszem, két lány, az egyik velem egykorú, a másik öt évvel idősebb. A nagyobbik lány, kinek a nevére sajnos már nem emlékszem, egy férfi biciklivel közlekedik, gyakran felültet a vázra és elkarikázik velem a Duna-korzóra. A kockakövek rázására még most is emlékszem, de semmi pénzért le nem száltam volna a járgányról. A sétányon aztán vagány fiúkkal flörtöl kacéran, én csak amolyan biztosítéknak kellek neki, nehogy túlságosan elszabaduljanak a dolgok. Ezt már akkor is érzem homályosan, de hálás vagyok, mert ezek a „kalandok” rendre az estébe nyúlnak, és ilyenkor persze sosem unatkozom. Szép lány, feszes világoskék halásznadrágot visel. Egyszer látom őt csókolózni egy magas sráccal, pont úgy csinálják, mint a Loy kapitány álma című NDK kémfilm szereplői (https://www.defa-stiftung.de/filme/filme-suchen/der-traum-des-hauptmann-loy/), amit a zagyvai moziban láttam korábban, ahová időnként sikerült beszöknöm, egy, a dohányosok által nyitva hagyott oldalsó bejáraton.
TIZENKILENC. A kisebbik lány egyszer lehív a pincéjükbe, mert szeretne mutatni valamit. Lent sötét fogad és egy kicsit dohos levegő. Ekkor megkérdezi, hogy csókolóztam-e már valakivel. Nem – válaszolom és elszégyellem magam. Ő szívesen megtanít, ajánlkozik és már össze is ér a szánk. Nyújtsd át a nyelvedet, és forgasd körbe! – bíztat. Nem nagyon megy, de a nagyobb baj az, hogy semmit sem érzek. A nővéred nem így szokta, mondom, de rögtön meg is bánom. Te kis hülye! – kiáltja, azzal ott hagy. Ekkor látom őt utoljára.
HÚSZ. Már bőven augusztust írunk, a nagyapámmal ülünk a konyhában, amikor kopognak. Ki lehet az? – kérdi, de már nyitja is az ajtót. Anyám állt ott, ragyogó délelőtti fényben. Milyen karcsú, nyilall belém a felismerés. Sötétkék pöttyös nyári ruhát visel, sűrű fekete haját két oldalt csattal tűzi meg, még mindig nagyon fiatalos. (Vö. „én nem tudtam, hogy ifjú asszony”)
HUSZONEGY. A gyerekkor elmúltával 1984-ben jártam ismét Vácon, egy fotós hétvégén. Akkor „lőttem” az itt látható képek közül az utolsó kettőt. Jobb „fénykereső” nem lettem azóta sem, de nincs ezzel semmi gond. Némi mentségül szolgáljon, hogy csak az utóbbi években vált szokásunkká a váci kirándulás, egyre gyarapodó családunkkal. Rónai kertünkből, ahol most élünk, tiszta időben jól látszik a Naszály csúcsa. Ha rápillantok, mindig elképzelem a lábánál elnyúló várost, a jól ismert utcákat, tereket, a folyót, az embereket, akik a múltból ilyenkor elém sétálnak mosolyogva, és azt a réges-régi időt, amikor még úgy hittem, hogy felnőttként majd újra Vácon fogok élni, és ebben senki sem akadályozhat meg.
