A legváratlanabb vezető visz mindennapi, mégis hatalmas kalandokra az eddigi legkülönlegesebb cannes-i filmben. Jerzy Skolimowski lengyel rendező pszichedelikus, meghatározhatatlan műfajú alkotása, amely egyszerre kísérleti film, sorstragédia, krimi, noir, és egyfajta fordított fejlődésregény, egy szamár szemén keresztül mutatja meg a világot és az emberiséget.
A film lenyűgöző erejű képi világa, magával ragadó energiája és friss látásmódja alapján nem gondolnánk, hogy egy 84 éves rendező munkájáról van szó. A pörgős, friss és újszerű, mégis mélyen filozofikus EO (a film címe egyben a szamár neve: kicsit az iá szóra hasonlít, vagy Füles angol nevére, az Eeyore-ra) nem az egyetlen alkotás a filmtörténetben, amelynek szamár a főszereplője. Robert Bresson 1966-os Vétlen Balthazárjában, amely Dosztojevszkij Az idióta című művén alapszik
„a szamár ugyanazokat a szakaszokat éli át, mint egy ember: gyermekkorában a becézgetést, érett korában a munkát, a tálentumot az élet feleútján, s a végső misztikát, mely a halált közvetlenül megelőzi. A szamár hordozza a relikviákat, s meghal aztán, mert az emberek bűneit hordozza.”
Maga Bresson írt így saját művéről, amely Skolimowski filmjének egyértelmű előképe.
Mindkét filmben megjelennek a főszereplő mellett az emberek, akik megtestesítik a legkülönfélébb bűnöket, de Bressonnál ők szemlélik a világukban hánykolódó szamarat, Skolimowski viszont sokkal inkább a szamár szemszögéből láttatja az eseményeket és magát az emberiséget. Olyannyira, hogy a szamár óriási és mindent kifejező szemének egészen közeli felvételei mindig vissza-visszatérnek, és bennük tükröződve jelennek meg az általa megtapasztalt világ részletei. Durva, gonosz, önző és erőszakos vagy éppen pénzéhes emberek, gyilkosok, hatalomra vágyók és az üres élvezetek hajszolói. De itt vannak a jótevők is: az állatjogi tüntetők, akik a film elején kiszabadítják a cirkuszi állatokat, köztük EO-t, vagy az állatkórház dolgozói, akik visszahozzák a halálból az állatot. Nekik azonban még az arcukat sem látjuk, ellentétben a gonosz jól kirajzolódó arcával.
Egyetlen olyan ember van mindkét filmben, aki a jóságot testesíti meg. Míg Bressonnál egy Marie nevű lány volt az egyetlen ártatlan emberi lény, Skolimowskinál egy szintén kiszolgáltatott és védtelen fiatal nő, Magda az, aki bűntelen, és aki őszintén szereti ezt a teremtést. Magda, aki éppoly esendő, gondoskodó és hűséges, mint az újszövetségi Mária Magdolna volt.
A film legemlékezetesebb jelenetei közé tartozik egy vidéki avatóünnepség Lengyelországban. Három férfi vág át egy nemzeti színű szalagot egy óriási ollóval, beszédet mondanak, majd egy pap szenteltvizet hint az új épületre: ebben a pár percben benne van a posztkommunista Kelet-Európai provinciális, reménytelen mindennapjainak lényege. Később, amikor EO (aki szamárként a keresztény hagyomány szerint az alázat és szolgálatkészség megtestesítője, a Biblia talán legszimbolikusabb állata, aki a Megváltó születésénél is jelen volt, majd virágvasárnapon a jövendölésnek megfelelően ő vitte be Jézust Jeruzsálembe szabadító királyként) Olaszországban találja magát egy fényűző papi rezidencián, szintén előtérbe kerül az egyház ellentmondásossága. Itt nem kínos és provinciális színben tűnik fel az egyház, mint korábban, hanem romlottság, kéjsóvárság és pénzéhség hatja át. Ennél a résznél egy rövid, de annál hatásosabb szerepben megjelenik az ünnepelt francia színésznő, Isabelle Huppert is.
Az egymást követő események során hánykolódó szamár nem csak emberekkel találkozik, hanem az ember által teremtett városokkal és építményekkel is szembesül: az egyik leglenyűgözőbb jelenetben egy óriási gát hasadékain leomló hatalmas víztömeg hátterében üget, máskor meg egy elhagyatott zsidó temető kövei sejlenek fel előtte az éjszakai fényben. És itt van a természet is: vészjósló, vörös neonfényben úszó erdők, hatalmas hegyláncok és virágos mezők.
Az EO természet- és állatvédelmi manifesztóként is értelmezhető, hasonlóan az elmúlt évek fesztiváljain egyre gyakrabban felbukkanó filmekhez, amelyek egy-egy állatot állítottak a középpontba. Ezek a filmek őszintén mutatják meg az állatok a mindennapjait, ugyanakkor a szemszög és a kontextus miatt antropomorfizálják is őket. Ilyen például a hatalmas sikert arató Gunda, amelyik egy disznóról szól, vagy Andrea Arnold Tehén című, torokszorító filmje, amely tavaly ríkatta meg a cannes-i közönséget. Az EO azonban sokkal több puszta figyelemfelhívásnál: mély filozófiai kérdéseket vizsgáló, szimbolikus mese az egész emberi világról, amely a Croisette-en hallott vélemények alapján díjjal fog távozni a fesztiválról.
