Kincs, ami…
Nógrádi Gábor: Alattunk a kincs – Kövesd a fehér keresztet, Móra Könyvkiadó, Illusztrátor és sorozatszerkesztő: Ritter Ottó, Oldalszám: 140, megjelenés: 2022
Nógrádi Gábor olyan író, hogy mondjuk ülök egy unalmas vasárnap délután a televízió előtt, bambulok ki a fejemből, erre ő odajön, fejembe nyom egy indián tolldíszt, azután kézen fog, és mire észbe kapok, már a bokrok alján hasalva lesem, merre járnak hadi ösvényükön a gonosz irokézek. Máskor meg a számítógép előtt bóbiskolok, mert dolgozni kéne (de kinek van hozzá kedve, amikor odakint ezer madárharsonával köszönti önmagát a tavasz?), mire megint csak jön Nógrádi Gábor, hozza magával házilag fabrikált időképét, amivel aztán hol ilyen, hol olyan érdekes, mulatságos vagy éppen vérfagyasztó korba visz. Teszi ezt rendkívül olvasmányos, könnyed hangvételű, kedves regényeivel, amik azonnal visszarepítenek gyermekkorom kalandokkal teli, izgalmas és színes világába.
Most is mi történt! Arra már nem emlékszem, hogy bambultam vagy éppen bóbiskoltam valami fölött, amikor jött Nógrádi Gábor, felrázott és mondta:
„Gyere, kapd össze magad! Dolgunk van Zeréndváron.ˮ
Persze mindezt ő nem személyes valójában szokta megtenni, hanem a könyveit küldi maga helyett, de ez teljesen mindegy, mert se neki, se a regényeinek nem lehet ellenállni.
Ennek a mostani kalandnak, ami a Móra kiadó gondozásában jelent meg, és még friss meleg, címe: Alattunk a kincs. Azok számára, akiknek kevés önbizalom jutott, és ezért azt gondolják, hogy bármilyen kincs is van alattunk, ők úgysem lesznek képesek megtalálni, a történet kapott alcímet is: Kövesd a fehér keresztet! Na, így már a legbénább kincskereső sem mondhatja:
„Dehogy megyek én akárhova kincset keresni, hiszen azt sem tudom, hogy merre induljak!ˮ
Nógrádi Gábor kézen fog és visz, méghozzá egyenesen a kalandok kellős közepébe.
Mint mondám, úti célunk Zeréndvár, ez a kitalált és mégis létező (hogy miképp, az a könyv végén derül ki!) magyar kisváros, ahol csendesen, eseménytelenül, tehát nagyon kellemesen telik az élet. Az egyetlen szokatlan zajforrás Béla bácsi, akit a rossz nyelvek Bolond Bélaként emlegetnek, de hivatalosan Katona Béla a neve – mármint a város hivatalai annak idején így nevezték el azt a Zeréndváron súlyos légnyomást kapott katonát, akit sikerült ugyan talpra állítani, és le is telepedett a városban, csakhogy egyáltalán nem emlékszik rá, hogy ki is ő valójában. Béla bácsi egyébként nem sok vizet zavar: sepregeti az utcákat és közben mindig ugyanazt a dalt énekelgeti. Egy furcsa kis dalt, ami arról szól, hogy a talpa alatt kincs rejtőzik, ami egyszer majd gazdaggá teszi őt.
Bizonyára így telne el szegény háborús veterán egész élete, hiszen már nem fiatal, ha a tavaszi zsongás miatt nyitva hagyott iskolaablakon be nem szökik az ő különös éneke, hogy aztán kalandozásra hívja a 4. b osztály hat diákját. Mire észbe kapunk, már fülig benne is vagyunk a kincskeresésben. Elnyelnek minket a titokzatos, patkányokkal teli, itt-ott beomlott kazamaták, amikben nagyon könnyű eltévedni, de rettentő nehéz kijutni belőlük.
Nem árulok el nagy titkot azzal, ha megsúgom, hogy amennyiben Nógrádi Gábor hív minket kincskeresésre, akkor bízhatunk benne; valóban lesz kincs, amit meg lehet találni. Ez a regény azonban sokkal többről szól, és sokkal komolyabb kérdéseket is felvet! Amennyiben a gyerekek még időben és teljes létszámban ki tudnak menekülni az omladozó járatokból, és ráadásul még a kincset is sikerül magukkal hozniuk, gondolhatnánk: itt lesz vége a történetnek. Csakhogy ez nem igaz!
Nógrádi Gábor csak a kincs felszínre hozatala után teszi fel igazán számunkra a nagy kérdéseket. Kié az a kincs, amit az ember a föld alatt talál? Kié az a kincs, amiről kiderül, hogy egy gyilkos háború során ártatlan emberektől rabolták el? A gyerekek az életüket kockáztatták a kincsért, Béla bácsi vezette őket nyomra, de a város is joggal érezheti a sajátjának azt, amit a területén találnak, nem is beszélve az államról, ami meg egyébként is mindig mindent magának akar.
Létezik-e becsületes megoldás? Létezik-e jó, mindenkinek megfelelő megoldás? Ki a legmohóbb, a legönzőbb, a legerőszakosabb, hogy saját érdekeit érvényesítse? És vajon gondol-e valaki az egykori áldozatokra, apákra, anyákra, nagyszülőkre és gyerekekre, akiktől ezt a kincset, sőt, sokszor az életüket is elrabolták abban a háborúban?
Már megint egy fontos Nógrádi-regény, ami úgy tud az olvasókhoz szólni, hogy azok életkora egyáltalán nem számít – jómagam elmúltam 50, és a könyv olvasása után mégis napokig a helyes válaszokat kutatva járt az agyam.
Tessék elolvasni ezt a regényt egyedül, de a legjobb gyerektársaságban, és aztán együtt töprengeni a helyes megoldáson.
Megéri: jobbá tesz minket!
