Stekovics Gáspár: A fasírtos fiú (2016)
Július 14.
Akkor ment el, amikor, amúgy Szigliget rendesen „kezdődni” szokott.
Mármint az alkotóházi nyaralás.
Vagy ahogy ő hívta, a „nyaralásunk.”
Ahol ebben az időben megtalálható volt az író, mint beutalt, aki persze lehetett volna állandó, akár az alanyi szó és hovatovább a grófi jog okán is, de miután „földet vissza nem veszünk”, így maradt az „érezzék otthon magukat”. És két hét.
Szóval, itt ismertem meg E.P.-t , ahol rövid és fürdőnadrágos (korábban fecske, fürdőköpeny) írók, esztéták, költők között kerestem meg a szigligeti arcát mindenkinek, mely portrékból aztán kiállítások születtek a ház falai között. Egészen pontosan három.
A magyar igazság szerint. Mert az is ennyi. Pedig akartam még egy befejezőt. De akkor meg a magyar igazság nem stimmelne.
A lényeg, hogy ebből a háromból megvolt már két kiállítás, de az Esterházy-portré még nem volt sehol. Na, most meg nélküle, végképp hiányos volt az anyag. Mondhatni, nem stimmelő. Az igazság szerint sem. Esténként a teraszon vagy délután a strandon mégsem portrézik a fotós. Aztán E.P. meg nagyon el tudott tűnni a társaságból, ha akart. Persze mindig elegánsan. Azt is. Az eltűnést.
De nem adtam fel. Egyik nap a reggeli után a könyvtárban olvastuk az újságokat (vagyis cseréltük azt a kettő darab napilapot, ami még járt ide…, a Népszabadság és a Magyar Nemzet…, a megvalósult demokrácia) plusz kávé, aztán kimentünk a teraszra beszélgetni. Meg fényképezni. Mert alkalom volt. Jó alkalom, nem tolakodó. Talán ezért is nem kértem rá eddig, mert így éreztem volna? Vagy ő így érezte volna. Különben is… nyaralunk. De ma valahogy a fények is megfelelőek.
Így és ekkor készült el az ő szigligeti arca.
A harmadik kiállításon már ő is ott volt.
És nemcsak a falon.
Egyik délután a kiállítóteremben találtam, és invitált, hogy ha már így, akkor nézzük végig együtt a képeket. Arra emlékszem, hogy hihetetlen pontosan fogalmazott a portrék előtt. 1-1 szó (mint a legendásan rövid íméljeiben), de az tűéles. (Ellentétben néhány fotóval).
Juhász Ferencről készült fotómat, azt hiszem, különösen szerette. Talán az író miatt. Elkérte. Írt róla meg hozzá. Azért ez jólesett. Hát persze.
Esténként a teraszon összegyűlt a társaság. Jó volt hallgatni őket. Éjszakai egyetem. Kihelyezett tagozat. És még felvételiznem sem kellett.
Esterházy rendszerint 11 és éjfél között csatlakozott, akkor mindig ünnepélyesebb lett a dolog, valahogy teljessé lett vele az este és az összkép. Mondhatnám, úgy tudott kijönni az ajtón. Egyszer csak ott volt. Ja, meg eltűnni is. És egyszer csak nem. Mint már említettem.
És hát a nevetés. Mit nevetés… kacagás… Azt is nagyon tudott. És azt is olyan pontosan. A szigligeti éjszakába egy pontos belenevetés. Helye volt.
A jó bor mellé az éhségérzet is jár. Már a jóltartás végett. Itt egykor legendásan jó konyhával… már csak emlék… (ami persze éjjel nem üzemelt).
Szóval E.P. hozott két töltött csirkecombot, hogy ő ugyan éhes, de ez speciel annyira nem kell neki. Felvetettem, hogy van pár darab fasírtom még délről. Cserebere. Rögtön állófogadás. Meg még valahonnan uborkasaláta is. Eljött a kánaán. Éjjel fél kettő. Ilyenkor különösen jól esik bármit bezabálni..
Ja, meg azt is mondta, hogy pár év múlva, ha már elfogynak az arcok, és nem járok ide fényképezni, és talán már a nevemre sem emlékszik senki, de ő arra biztosan fog, hogy volt az a: „fasírtos fiú”.
Summa summarum: sokféleképpen lehet bevezettetni az embert a szépirodalomba.
Engem, úgy néz ki, néhány fasírttal… örök hála.
72 éves lenne Esterházy Péter.
- Az írás Stekovics Gáspár Facebook-oldalán jelent meg, az ő engedélyével közöljük
