Elég volt egyszer belenézni a rettegés földsötét szemébe, ami olyan mély, hogy ha az Antarktiszon állsz, átzuhansz a Déli-Sarkra.
Fehér volt és tiszta a szag. A frissen meszelt mennyezetet nézte, szeme nehezen fogadta be a fényt, ami harsogva cigánykerekezett a térben. Aztán tekintete lassan levándorolt és idegen csempékre lelt lentebb, végigjárta a fájóan fehér paplant, ami elfeledett testét fedte, tekintete belekapaszkodott egy piros pecsétnyomba, ami a kórház nevét hirdette. Majd igyekezett feljebb csúszni a rideg ágyban, s ekkor látta csak, hogy karcsú lábai helyén a semmi tátong.
Megboldogult édesanyja oroszlán-idomár, megbomlott elméjű, édesapja pedig porondmester volt a Fővárosi Nagyciskuszban, mikor idő előtt nyugdíjazták egy kínos eset miatt, amiről senki sem beszél.
Kislány volt még, mikor csodálva nézte az artisták kecses ringatózását a kötélen, úgy hajoltak egymásért, mint a tölgyek ágai az út felett nyáron Zircre menet. Eleve elrendelt volt hát jövőbeli pályája: kötéltáncos lett belőle.
Nekünk, dilettánsoknak mit jelent a kötél? Eszköze a kivégzésnek, erőszaknak, eszköze a birtoklásnak. A kötél senkiben sem kelti a szabadság érzetét. Senki nem gondol szárnyalásra, végtelenségre. A kötél kényszer. Valami, amitől szívünk szerint megválnánk. A csomó bonyolult, ki kell oldani. A fonat vastag, durva és mogorva. Megkötözik a rabszolgákat, a haszonállatot, a kutyát kikötik.
De egy kötéltáncos számára a kötél maga a kötetlenség. Felállni valamire, s üdén végigsétálni rajta méterekkel a föld felett. Ez a lebegés, égen járás a kötéltánc. Akkurátus figyelemmel, kitartással és kemény munkával sajátítható csak el az égen járás tudománya. El kell felejteni a test dacos, követelőző, lusta mivoltát. El kell űzni a félelmet…
Naplórészlet
