Tanársztrájk – Mit gondolnak róla a diákok?
Naplemente után az újszegedi Ligetben futottam, a tíz kilométeres táv közben egyszer megálltam pihenni, majd a végén nyújtani. Így történhetett, hogy kétszer is belecsöppentem a legtöbb tanár álmába: beleláthattam a diákok gondolataiba. Méghozzá úgy, hogy tanárként láthatatlan maradtam.
Hallgatózni nem szép dolog, de a futóöltözet gyakran elfedi az életkor- és foglalkozásbeli különbségeket. Egyébként is gyakran edzek együtt diákokkal a szabadtéri pályán. Előfordult, hogy a másnapi dolgozatra is tréningeztünk függeszkedés közben. „Tanár úr, elmondaná a holnapi kérdéseket?” Persze nem árultam el semmit, de ennyi izzadó ember között sem beszéltem még 170-es pulzussal a Bánk bánról. Akkor éppen digitális oktatás volt, és hasizmozó diákok hálásak voltak minden élő tanári szóért. Főleg akkor, amikor a hevítő porról kiderült, hogy Ottó tulajdonképpen beginázta Melindát.
A legtöbb öregdiákommal itt, a futópálya mellett szoktam összefutni. A kedvencem közülük egy élsportoló pár (már gimiben is együtt voltak), akik évek óta noszogatnak, hogy hajrá, tanár úr, meglesz az. És tényleg ebben az évben sikerült egy óra alatt lefutnom a tíz kilométert. A pár szavas biztatásuk nélkül ez nem ment volna.
Ezen az estén azonban nem volt ismerős, csak a sok beszédes diák, akik talán egyetemistának, mérnöknek vagy szabadidejét töltő sorozatgyilkosnak néztek, tehát könnyen megnyíltak előttem.
Az egyikük arról beszélt, hogy a hét órából kettőt tartottak meg nekik. A spanyolra bement a földrajztanár helyettesíteni, és arról faggatta őket, hogyan képzelik el a jövőjüket. Kiderült, hogy az egyikük állatorvos szeretne lenni. Erre a földrajztanár megkérdezte, melyik kiskedvenc van a dologban. A lány bevallotta, hogy rajong a macskákért. Aztán rátértek arra, hogy egy állatorvosnak gyakran kell inszeminálni kancákat, teheneket. A lány lefagyott, és félve érdeklődött, mi az az inszemináció. Megbeszélték. Látszott rajta, hogy elbizonytalanodott.
Szóval egy tanársztrájk kellett ahhoz, hogy egy spanyolórát helyettesítő földrajztanár belekezdjen a pályaorientációba. Ilyen a magyar oktatás. Akkor javul meg, amikor elromlani látszik. Ezt már én gondoltam hozzá, közben lenyújtottam a vádlit, talán kicsit hosszabban, mint kellett volna. Kíváncsi voltam.
A másikuk a matektanárról beszélt, aki bement az óra elején, elmondta a gyerekeknek, hogy mivel ő nem sztrájkolhat, most polgári engedetlenkedik. De ad egy feladatot. Hajtogatott egy papírrepülőt, és elmondta, hogy az éppen lezuhanni készül. Ki kellett számolni a becsapódás idejét néhány adat ismeretében, felírta őket a táblára. Néhányan reklamáltak, hogy ez nem is színtiszta matek, hanem fizika. Erre ő csak annyit mondott, hogy így van, és kiment a folyosóra, onnan felügyelt rájuk. Előtte még idétlenkedett kicsit a repülővel, magyarázott valamit arról, hogyan érdemes belekezdeni. Meg olyat is mondott, hogy ez a repülő a magyar oktatás. Mindenki számolt, baszdmeg, érted, mindenki agyalt! – mondta a srác. És hozzátette, hogy elég menő volt a feladat és a tanár is. Soha nem volt még ilyen laza.
Soha nem volt még ilyen szabad, gondoltam magamban, és arra jutottam: egy tanársztrájk kellett ahhoz, hogy végre megvalósuljon a matek és a fizika tömbösített, problémaközpontú oktatása. Ilyen a magyar oktatás. Akkor javul meg, amikor elromlani látszik. A halál után jön a feltámadás.
A magyartanár meg csak annyit mondott, hogy beszélgessenek egymással, és kiment a folyosóra, ott dumált a kollégáival, folytatta az egyik srác expanderezés közben. Mi meg beszélgettünk végre egymással a négynaposról. Volt negyvenöt perce az osztálynak, hogy kidumálja magát. Aztán a következő órán olyan kussban voltunk. Lehet, ha lenne mindig húsz percünk az óra elején, akkor nem trollkodnánk szét Dantét.
Egyelőre izgalmas a diákoknak a sztrájk, a sok elmaradó óra, a komfortzóna kényszerű elhagyása. De meddig tart ez a kezdeti lelkesedés? Mikor billen át az egyik vagy a másik oldalra? Mennyi új, termékeny helyzetet teremt ez a tanári magatartás? Vagy tekintsük mindezt egy elhúzódó projektmunkának társadalomismeretből? Ennek a vége lehetne az, hogy budapesti mintára vidéken is megmozdul a diákság. De ez már csak egy láthatatlan tanár adrenalinfűtött képzelgése. A többi viszont tényleg megtörtént öt és tíz kilométernél. De még messze a vége.
Boldog Zoltán egy korábbi írása az oktatásról:
