Ma lenne nyolcvanéves Illés Lajos, a magyar beatkorszak legnagyobb hatású zenekarának névadója, vezetője.
Apja a budapesti Ganz-Mávag műszaki középvezetője volt, aki nem kis áldozatok árán vett részletre zongorát egyszobás lakásukba, hogy fia zenét tanulhasson. Lajos penzuma napi fél óra gyakorlás volt, eközben apja pálcával állt mögötte, később aztán már magától is szívesen verte a billentyűket, főként amikor hétvégén a tánciskolában pénzt is kapott érte.
Az Illés együttes 1957-ben családi vállalkozásként alakult, a zenekarban testvére, Illés Károly szaxofonozott. 1960-tól a Budapesti Műszaki Egyetem zenekaraként főleg külföldi slágereket játszottak. Lajos apai hatásra gépészmérnöknek tanult, de két év után abbahagyta tanulmányait, hogy csak a zenélésnek éljen.
Az Illés együttes 1963-ban első lett a sportcsarnokbeli amatőr fesztiválon, és a közönség őrjöngése miatt a kultúrpolitika illetékesei majdnem feloszlatták őket. Ezután csatlakozott hozzájuk Bródy János, majd a Szörényi-testvérek, a klasszikus felállás Pásztory Zoltán dobossal 1965-re alakult ki. Elkészítették az első magyar nyelvű beat-kislemezt, és Koncz Zsuzsa a tévében elénekelte Rohan az idő című dalukat.
1966-ban a Táncdalfesztiválon a megosztott második díjat nyerő Még fáj minden csók című számuk a közönséget is megosztotta, de az 1968-as fesztiválról szinte minden díjat elhoztak a fődíjjal együtt az Amikor én még kissrác voltam című, népzenei gyökerű szerzeményükkel.
A zenekar a Szörényi-Bródy-szerzőpárosra épült, de Illés Lajos is írt slágereket: Óh, kisleány, Lehetett volna, Élünk és meghalunk, Miért hagytuk, hogy így legyen, Jelbeszéd. Lírai hangvételű dalai inkább Koncz Zsuzsa lemezein kaptak helyet: Szőke Anni balladája, Ez az a ház, Amikor…, Valahol egy lány.
Az Illés hihetetlen népszerűségre tett szert, ők lettek a magyar Beatles. Szövegeik a kor életérzéseit fejezték ki, nemegyszer alig burkolt rendszerkritikával. Sokrétű, változatos zenéjük a Kárpát-medencei és a balkáni népzene elemeit is felhasználta. A hatalom megpróbálta kontrollálni, kordában tartani, de ugyanakkor az ifjúság megnyerésére felhasználni őket. Rengeteg pénzt hoztak a hanglemezgyárnak és a koncertrendező irodának, mégis szinte állandó nyomás alatt dolgoztak és éltek; rendre kifogásolták szövegeiket, nyilatkozataikat, sőt viselkedésüket is. 1970-ben Budapesten nem léphettek fel, így lettek akkor a vidék legjobb zenekara.
Illés Lajos belefáradt a hercehurcákba, meg abba is, hogy az együttesnek írt számai rendre a Koncz-lemezekre kerülnek, ezért 1973 novemberében feloszlatta a zenekart, amelyben akkorra már a tagok zenei elképzelései is távol kerültek egymástól. Illés fiatal zenészekkel alakított új együttest, amellyel ugyan megnyerte az 1977-es Metronóm fesztivált a Hogyha egyszer című dallal, de a korábbi sikerek elmaradtak. 1982-ben szélnek eresztette zenekarát, 1988-ban egy igényes szerzői lemezt adott ki Kicsit keserű címmel, de ennek sem volt különösebb visszhangja. 1992-ben a Szentendrei-szigeten lévő Kisoroszi református gyülekezetének kántora lett, ahol felesége lelkész volt.
Komponált zenés játékot (Liliomfi), oratóriumot (Velünk az Isten, Magyar ének) és rockoperát (Betlehem csillaga), fellépett az Illés együttes nosztalgiakoncertjein (1981, 1990, 1996, 2001), sőt az is felmerült, hogy Szörényi Leventével új albumot készítsenek. A dobos Pásztory Zoltán halála azonban búcsúvá változtatta a Csíkszeredán és a Sziget fesztiválon 2005-ben adott Illés-koncerteket. Két évvel később, 2007. január 29-én rövid, súlyos betegség után Illés Lajos is elhunyt.
