A dán Jonas Poher Rasmussen Menekülés című filmjének bemutatója a Sundance Nemzetközi Filmfesztiválon volt, ahol megnyerte a zsűri nagydíját dokumentumfilm-kategóriában, azóta jelölték három Oscar-díjra és közel 70 díjat nyert csak eddig, és tavaly több évvégi filmes listán is előkelő helyet gyűjtött be. A Menekülés nem ragaszkodik mereven a műfaji keretekhez: animációs játékfilmként és dokumentumfilmként is értelmezhető és élvezhető – ebben leginkább Ari Folman szintén számtalan díjjal jutalmazott Libanoni keringőjéhez, vagy a gallipoli csatát újramesélő 25 April című filmhez lehetne hasonlítani.
A Menekülés főszereplője Amin Nawabi, aki a filmben elmeséli Afganisztánból Dániába vezető, meglehetősen rögös útjának igaz történetét. Amin ma már egyetemi kutató Dániában (a filmben megváltoztatták az eredeti nevét), aki kiskamaszként családjával együtt indul útnak a háború sújtotta hazájából: először az éppen a szovjet szétesést nyögő Oroszországba kerülnek, de végül családjától teljesen elszakadva tud csak új életet kezdeni Dániában.
Ez a történet már önmagában is szívszaggató lenne, de Amin ráadásul gyermekkorában ráébred homoszexualitására és másságára, ami persze a XXI. század Dániájában már nem okoz problémát (itt mind az azonos neműek házassága, mind az örökbefogadás lehetséges), de afgán családja előtt annál inkább titkolnia kell szexuális orientáltságát.
Ezek alapján egy didaktikus, érzékenyítő tanmesét is várhatnánk a Meneküléstől, de Rasmussen sokkal inkább Amin belső fejlődését követi a filmben. A történet morális ítéletek helyett inkább szól arról, hogy a főszereplő miért veszítette el az emberekbe vetett bizalmát, aminek a folyamatát lépésről lépésre végigkísérjük a menekülteket átvágó embercsempészektől kezdve a korrupt orosz rendőrökig bezárólag.
Hiába nem látja a néző Amin igazi arcát és nem tudja meg az igazi nevét, ennek a küzdelemnek a bemutatásával olyan hús-vér figurává válik, akivel könnyen lehet azonosulni. A filmben az animációban megjelenő főszereplő és a rendező tulajdonképpen terápiás beszélgetéseket folytat, és Amin így első szám első személyben a humort sem mellőzve meséli el történetét, és gyakran az is kiderül, mik azok a témák, aminek a kibeszéléséhez még nem jött el az idő – ami aztán a film dramaturgiai fordulatát is jelenti.
Az emlékezés nehézségét fokozza, hogy mi az, amire Amin nem akar, vagy tényleg nem tud emlékezni. A film egyik kulcsjelenete, amikor Amin megtalálja fiatalkori naplóját, és megpróbál belőle felolvasni a rendezőnek, de nemcsak saját macskakaparását nem tudja kisilabizálni, de emellett azt is bevallja, hogy anyanyelvét, a darit is egyre inkább kezdi elfelejteni.
Amin tényleg a rendezőnek mesélte el először a teljes történetét, aki először rádiójátékként gondolta feldolgozni a témát, de később az animáció mellett döntött még úgy is, hogy ezzel a technikával korábban nem dolgozott. Elgondolkodtató az, hogy vajon hogyan működne ez a történet élőszereplős játékfilmként, vagy beszélő fejes dokumentumfilmként, de valószínűleg a hatásából mindkét esetben jelentősen vesztene.
Az animációt időnként archív filmfelvételek szakítják meg, ami különös kontrasztban áll az animációs jelenetek szépségével, de érdemes azt is figyelemmel követni, hogy melyik jelenetekben változik az animáció stílusa, mert ennek jelentősége is értelmet nyer a történet végén. Különösen szívszorító a Menekülést látni a jelenlegi orosz-ukrán háború és az afganisztáni helyzet tükrében, Rasmussen filmje és Amin története éppen ezért válik most különösen fontossá.
