Újra miénk a grund!
Harcolni, vért és verejtéket nem kímélve küzdeni, sőt, még az életünket is áldozni valamiért, ami valójában nem is a miénk, sosem volt az, és soha nem is lehet, mert bármelyik pillanatban elveheti tőlünk egy nagyobb hatalom – vajon a ma élő tizenéves generáció mit gondolna erről? Egyszerűbben fogalmazva: a mai srácok harcolnának-e a grundért?
Erre válaszolni nem az én dolgom, nem is mernék rá vállalkozni. Mint ahogy azt sem tudom megfejteni, miért olyan fontos, kultikus regény A Pál utcai fiúk; merthogy az, ahhoz kétség nem férhet! 1906-os első közlése óta (akkor még folytatásokban a Tanulók Lapja című újságban jelent meg, könyv alakban 1907-ben adta ki a Franklin Társulat) nemzedékek olvasták és szerették meg, mi több, emelték a mindenkori ifjúság egyik, ha nem a legfontosabb regényévé.
Becsület, hűség, kitartás, az ellenfél tisztelete, a gyengék védelme, a barátság megbecsülése… Erre tanít A Pál utcai fiúk, de megmutatja az élet sötét oldalát is. Szembesít azzal, hogy még a gyerekek között is vannak irigyek, árulók, becstelenek, sunyik, akik néhány üveggolyóért szemrebbenés nélkül lemondanak saját lelkük tisztaságáról.
Azt hiszem, akit valóban megérint A Pál utcai fiúk üzenete, aki valóban érzi, mit tanít ez a könyv, az szükségszerűen kissé naiv, idealista ember. Miért gondolom ezt? Egyszer egy barátom mesélte, hogy mikor ő a 70-es évek elején, 12 évesen először olvasta Molnár Ferenc regényét, elhatározta, hogy a lakótelepi kölykök közül megszervezi saját csapatát, aztán majd keresnek egy grundot, amit megvédhetnek. Hozzá is látott, jelentkező pedig a kulcsos gyerekek (emlékszünk még erre a kifejezésre?) közül szép számmal akadt. A bandába való felvételi követelmények első pontja így szólt: csak olyan léphet be, aki olvasta A Pál utcai fiúkat. Az én drága barátom 12 évesen úgy gondolta, hogy ez minden erkölcsi bakit, morális hibát kizár, hiszen aki olvasta Molnár Ferenc regényét, az rossz ember nem lehet. Volt a lakótelepen egy nagydarab srác, aki szintén jelentkezett, és természetesen azt állította, hogy olvasta a regényt, ami talán igaz volt, vagy – ez a valószínűbb – nem, mindenesetre az én kissé naiv barátom nem ellenőrizte a dolgot. Néhány nap elteltével bandagyűlést tartottak a játszótéren, ahol ez a nagydarab fiú elmondta, hogy ő már végre is hajtotta a banda első akcióját: előző nap kiszúrt magának egy szemüveges, vékonydongájú kisfiút az alsósok közül és hazafelé jól megverte. A barátom nem hitt a fülének, és amikor a többiek megéljenezték a „hőstˮ, ő megértette, hogy a valóságban már nincsenek többé Pál utcai fiúk, hát nyomban kilépett a saját bandájából.
Abba azonban mégsem nyugodhatunk bele, ha azt tapasztaljuk, hogy a mai srácok számára Molnár Ferenc regénye túlságosan porosnak, sokszor érthetetlenül avíttnak, idejétmúltnak tűnik, hiszen – bár a grundok tényleg odalettek, a Múzeumkert sem hangos a körmétázó gyerekektől, és hiába keresnénk üveggolyókkal játszó kölyköket a Nemzeti Múzeum falának tövében – a történet üzenete azért ma is élő és igaz.
Talán ezt érezhette Mészöly Ágnes is, amikor belevágott fantasztikus vállalkozásába, és megírta A Pál utcai fiúkhoz rajongói kézikönyvét.
Azt, hogy micsoda kincsek találhatóak ebben a rajzokkal, fényképekkel dúsan megrakott, ráadásul több helyen interaktív kötetben, én itt most fel nem tudnám sorolni. Mészöly tökéletesen érzi, hogy hol van a legnagyobb gond: az 1900-as és 2020-as évek gyerekei között látszólag áthághatatlan kulturális és időbeli szakadék húzódik! Ahogy Nemecsek, Boka és Áts Feri sem értené a mi világunkat, úgy a mai srácok sem értik, miért rágtak ablakból kiszedett gittet az akkori gyerekek, miért volt számukra akkora kincs néhány üveggolyó, és miért nem vitték a kis Nemecseket kórházba a szülei, amikor olyan nagyon beteg lett. Mészöly Ágnes nem a történetet meséli újra, hanem a fent említett kulturális és időbeli szakadék felé igyekszik átjárható hidat építeni.
Megmutatja, milyen volt a Füvészkert, hogyan és mivel közlekedtek, mit ettek és viseltek az akkori gyerekek, milyen volt a suli, milyenek a tanárok, miféle lakásokban laktak, mivel világítottak az utcákon, és egyáltalán – milyen volt az akkori fiatal Budapest. Olvashatunk a regényből készült színdarabokról, filmekről, és arról, hogyan született a musical, mi lett Molnár Ferenc sorsa, és mikor bukkant fel Budapesten az ál-Nemecsek, aki számos gyerek fagyipénzét csalta ki. Csodálatos barangolás ez, ami sokkal közelebb hozza A Pál utcai fiúk történetét, amit már egyébként is régóta a szívünkbe zártunk.
Csak remélni merem, hogy a Móra kiadó és Mészöly Ágnes nem áll meg itt: sok olyan regény van még, amihez érdemes volna ehhez hasonlóan izgalmas, színes rajongói kötetet szerkeszteni.
