Tűnődések 20. – A barátság dala
Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából. A sorozat eheti, és egyben utolsó témája: A barátság dala.
A barátság dala Skóciában született szabadkőműves ihletettséggel, hogy néhány évtized alatt körbe szaladjon a világon és szimbólumává váljon a múló időnek, barátságnak és boldogságnak. Auld Lang Syne a dal címe, ami több, mint kétszáz éve indult hódító útjára.
Miért kapaszkodnak össze a kezükkel az emberek, hogy együtt énekeljék az Auld Lang Syne-t? – teszi fel a kérdést a BBC, aztán egy hosszabb írásban meg is válaszolja. A világszerte ismerős dallam milliók fülébe kúszott már be, különösen ahogy mámoros arcú emberek szilveszteri képe is hozzátársul, ahogy összekapaszkodva búcsúztatják az óévet. De honnan jön ez az egész?
Az Edinburgh Egyetemen készült kutatás alapján írja a BBC, hogy a dal a skót szabadkőműves hagyományokon alapszik. Már az 1800-as évek második felében megemlítik, ahogy skót szabadkőműves páholyokban összekapaszkodva énekelték. A dal azonban túllépett ezen páholyok világán és emberek millióinak szívét érintette meg, hiszen a dallam és a szövegvilág olyan felemelő és nemes érzelmeket pendít meg, ami könnyen magával ragad, hiszen ott van ez mélyen talán mindannyiunkban. A barátság és az együtt töltött idő vágya. A bajtársiasság és a közösen átélt pillanatok. Ezekre való emlékezés, a koccintás, és az összetartozás öröme.
Robert Burns, a kiemelkedő skót költő írta ezt a dalt az 1700-as évek végén egy régi népdal dallamára. Burns szabadkőműves volt, így a barátság és az együvé tartozás élményét ezen körön belül élte meg. A dal aztán túllépve a páholyok világán megérkezett a modern 20. századba, ahol a rádió és a televízió népszerűségének terjedésével, mintegy nagykövetként vitte hírét az összetartozásnak, a barátságnak, és a közösen átélt pillanatok nosztalgikusan boldog emlékezésének. New Yorktól Tokióig, Londontól Sydneyig éneklik ezt szilveszterkor, vagy egyszerűen csak ha megérinti az embereket az összetartozás, a búcsúzás, és a nosztalgia szele. A dal népszerűsége a 21. században sem csökkent, sőt! A rádió és televízió hullámokon túllépve beköltözött a szélessávú internet eszközeire is, hogy azokon keresztül vigye tovább a barátság üzenetét.
Az interneten számos előadásban elérhető már a dal. Éneklik amatőrök és profik, egyének és csoportok, fehérek és feketék, amerikaiak és ázsiaiak, és mindannyian örömmel adják át magukat az összetartozás érzésének. Annak, ahogy a régi idők emlékére felhajtunk egy korsónyi kedvességet, add a kezed cimbora, csapj bele, nem engedjük el egymást, hiszen micsoda fantasztikus dolgokat csináltunk együtt végig, hát hogyne emlékeznénk rá, hiszen nem felejtjük őket, hogyan is felejthetnénk el, ahogy domboldalon caplattunk, ahogy reggeltől-estig közösen vándoroltunk, ahogy patakokban gázoltunk, hogyan is felejthetnénk el ezeket az együtt töltött időket barátom, hogyan is felejthetnénk el a régi cimborákat, hogyan is felejthetnénk el a régi szép napokat, nem felejtjük, hisz itt vagyunk, emlékezünk és összekapaszkodunk, énekelünk és koccintunk, for auld lang syne, my dear, for auld lang syne, we’ll take a cup of kindness yet, for auld lang syne.
Ezzel a dallal búcsúzik a Librarius olvasóitól ez a 20 részes, Tűnődések című sorozat. A skóciai Stirling kastély évszázados falai közül szóljon most a dal Rod Stewart előadásában a barátságért:
Az égbolt sötétjében hatalmas színes tűzijátékok durrannak, vidámság, énekszó és dudahang, egy pillanatra pedig mintha a sok szív is együtt dobbanna. Koccintás és barátság. For auld lang syne, my dear, for auld lang syne.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
