Tűnődések 14. – Elie Wiesel és a csönd
Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából. Eheti téma: Elie Wiesel és a csönd.
Bibliai, talmudista és haszid mesterek arcképei. – Ez az alcíme Elie Wiesel, Bölcsek és történeteik című könyvének. Sokatmondó szavak, így aztán az olvasó azonnal tudja, milyen szférában találja magát, ha a név, Elie Wiesel nem is lett volna elég. Függetlenül a bibliai témáktól és szereplőktől, érdemes ezt a könyvet olyanoknak is elolvasni, akiktől távol áll mindez. Érdemes, mert olyan fokú finomsággal, a dolgok olyan széleskörű és érzékeny megközelítésével, a többféle nézőpontok megértésének olyan szelíd vágyával tálalja a szerző a történeteket, ami megfontoltságra készteti az olvasót. Ez az attitűd pedig segítségére lehet az élet egyéb területein is, hisz a világunk túlságosan komplex az egyszerű válaszokhoz.
A Biblián túl sokszor a mai modern történeteink is nehezek és érthetetlenek. A szomorú helyzetek előtt pedig értetlenül és lesújtva, keserű szívvel állunk. Ezen az úton szegődik mellénk Elie Wiesel, hogy közösen gondolkodjunk és tűnődjünk, közösen nevessünk vagy sírjunk, elmélkedjünk, vagy épp csak csendben megálljunk. Ahogy tette ezt egykor Mózes testvére, Áron.
„Nádáb és Abíhú: a tűz és a hallgatás története”
Ez a címe a könyv számomra legmeghatóbb és legmegindítóbb fejezetének. Mózes testvéréről, Áronról, és az ő fiairól szól. Az ő történetükről ír Elie Wiesel, és magáról a hallgatásról. Áron csendjéről, és az emberiség csendjéről. Arról a szintről, ahol súlyos kérdések merülnek fel, de válaszok már nincsenek. Mit tehetünk ekkor?
„Két testvér törvényszegése, az égi büntetés, az apa hallgatása – ezekből áll össze a fájdalom és a szerencsétlenség e példátlan története.”
– így kezdi a fejezetet Elie Wiesel, majd bevezet minket az események mélyére.
Talmud-tudósok és Tóra-magyarázók évszázados, évezredes véleményével ismerteti meg az olvasót a könyv. Hiszen a jó értelemben vett viták és véleményezések végtelen sora kíséri ezeket a történeteket. Minden kor megvizsgálja a tanulságokat, és a rejtélyek mélyére próbál jutni, hogy ezáltal bölcsesség ragyogja be a jelent. Így járja körbe Elie Wiesel is a történetet a korabeli mesterek társaságában, miközben felveti a saját kérdéseit és kétségeit is, majd szelíden megpróbálja az olvasót is bevonni a közös töprengésbe.
Áron fiai meghalnak
Mózes testvére, Áron a főpap, és gyermekei közül két fiú hirtelen meghal, mert úgy és olyan formában közelítettek a Szentélyhez, ahogy nem illik. Ennyi lenne a történet, de Elie Wiesel társaságában, ahogy egyre mélyebbre haladunk az eseményekben és a körülményekben, a korszakban és a viszonyrendszerekben, egyre több kérdés merül fel. De a legvégső kérdés ez: miért történt valójában e két fiú halála? Miért, miért, és még egyszer: miért?
Gyűlnek a kérdések kitartóan, szűnni nem akaróan. Ahogy a jelenben is, amikor értetlenül állunk egy mellbevágó helyzet előtt. Miért történt mindez? Keressük és kutatjuk a választ, ami vagy megérkezik, vagy diszkréten távol marad. És ekkor nincs más, csak a hallgatás. Nem tudunk mást tenni, mint lesújtva csöndben maradunk és elviseljük a ránk kiszabott sorsot.
A miértek végtelen erdejében Elie Wiesel arra is rendületlenül kereste a választ a fiúk halála mellett, hogy Áron vajon miért hallgatott? Miért maradt csöndben? Próbálja körbejárni az egész eseményt, a szereplők személyiségét, és keresi, kutatja a választ, hogy vajon az apa ott, miért hallgatott? Aztán így zárja sorait:
„De mélyen a lelkemben nem békülök meg ennek a két testvérnek a történetével, akik, bárki bármit mondjon is robbanékony szellemükről, megpróbálták legyőzni az akadályokat, hogy a minden élő és élettelen Teremtője elé járuljanak. És szeressék.
Izsákot kis híján szintén tűz emésztette el; de Isten megkímélte.
Nádábot és Abihút nem kímélte meg.
A szeretet Istene miért nem kímélte meg Mózes és Áron oly sok utódját?
Hogy közelebb vigye őket magához, kiszakította őket körünkből.
Miért?
Va’jidom Aharon. És Áron, az atya, csak hallgatott. Akár Isten. Istenért.
És mi, távoli tanítványai mi egyebet tehetnénk, mint társulunk hallgatásához. Megvigasztalódunk ezzel? Ugyanaz a két hallgatás? Nem tudom.”
Elie Wiesel töpreng, kérdez, gondolkodik, ír, olvas, vitatkozik, majd egy pont után maga is hallgatásba burkolózik. Belátja, hogy nincs válasz. Csak a hallgatás és a csönd. Néha talán jobb is így, mást nem is tehetünk. Csendben maradunk és hallgatunk.
