„Rá kellett jönnöm, hogy Shakespearnek mindenben igaza volt, ez a hatodik vagy hetedik emberi korszak, amiben én élek.”
87 éves korában búcsúzik a színpadtól és a pályától Lőte Attila Jászai Mari-díjas színművész. Útját remek színházi, filmes, rádiós szerepek kísérik, több mint hatvan éve tagja a Madách Színház társulatának. Legendás nevű kollégákkal játszhatott együtt, emlékeit könyv formájában is a közönség elé tárta a már két kiadást megélt Maszk nélkül című könyvében. A művész a Madách Színházban, a Mary Poppins 400. jubileumi előadásán lép színpadra, melyben korábban a bankigazgató szerepét játszotta. A búcsú előtti napokban beszélgettünk vele.
Egy interjúban hangzott el egyszer Öntől, hogy tiszteli az értéket és a mértéket. Tekinthető-e ez valamiféle ars poeticaként? Érzékelhető, hogy ez végigkísérte az egész pályáját.
Maszk nélkül című kötetemet is ezzel a mondattal fejeztem be. Valóban így van, én azt tanultam rendezőimtől és az életem eddigi során is, hogy egy feladat megoldásához sok út vezet, de mindig van egy olyan keskeny út, az úgynevezett temperantia, amely a legcélravezetőbb, ami nem túl sok, nem túl kevés, ami pontosan annyi, mint amennyiről egy darab vagy egy szerep szól. Én ezt a keskeny utat megtapasztaltam az életem során eljátszott több mint kétszáz szerep kapcsán.
Közelebb tudjuk hozni az olvasókhoz, hogy mit is jelent ez a keskeny út?
Nagyon körbe kell járni bizonyos dolgokat, a színész idővel tapasztalja meg, hogy nem csupán foglalkozása, de hivatása van. A hivatásomban fokról fokra értem el oda, hogy sem nem sokat, sem nem keveset, hanem pont annyit kell teljesíteni, amennyi szükséges, mert minden más út félrevisz. Egy rendezésnél is fontos, hogy mely helyzeteket tesz a rendező hangsúlyossá vagy kevéssé hangsúlyossá.
Filmszerepeket is játszott pályája során. Konkuráltak-e ezek a filmes szerepek a színháziakkal, és volt-e olyan helyzet, hogy választania kellett film és színház között?
Pályám kezdetén két év Debrecenben eltöltött idő után kerültem be a Madách Színház társulatába. Fiatal koromtól kezdve hihetetlenül nagyszerű színész-egyéniségek között kellett megállnom a helyem. Elődeimtől örökölve nevezetes szerepeket játszhattam el az évek során, Darvas Iván, Básti Lajos, Gábor Miklós, Mensáros László, Pécsi Sándor után játszhattam szerepeket. Igen, konkuráltak a filmes és színházi szerepek, mert az első időkben alig akartak elengedni a színházból filmekbe játszani.
Hűséges típusnak gondolom Önt, hiszen a debreceni éveket leszámítva a Madách Színházban töltötte el teljes „hivatali idejét”. Mitől tudott ennyire egyetlen intézményhez kötődni?
A pályám az akkor még a Hevesi Sándor téren lévő Madách Színházban kezdődött, a színház több felújításon, költözésen is átesett ottlétem alatt. A rendezők személyisége kötött elsősorban ehhez az intézményhez. A híres rendezői triumvirátus regnált itt, Ádám Ottó, Vámos László és Pártos Géza. Pártos Géza a főiskoláról, Vámos László pedig Debrecenből ismertek. Várkonyi Zoltán hívott a Vígszínházhoz is, de nem szerették volna, hogy elmenjek a Madáchból. Életem legszebb tíz éve következett ezután, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy két filmszerepet leszámítva így a nagy Várkonyi filmekből is kimaradtam.
Többször nyilatkozta, hogy Ádám Ottót tartja pályája meghatározó személyiségének, mentorának, aki költői realista színházat alkotott. Mi jellemzi a munkakapcsolatukat, mi az, ami miatt Ádám Ottó ilyen meghatározó emberré vált az Ön számára?
A személyiségéből áradó nyugalom, az abszolút szakmai felkészültsége, és az is, hogy nagyon sok mindent lehetett tanulni tőle. Meg lehetett tanulni azt, hogy a színházban egy színdarabot kizárólag az író szellemében, az ő hangsúlyainak megfelelően kell megrendezni. Minden erőszakolt aktualizálás nélkül kell színpadra állítani, és ugyanez vonatkozott a szereplőkre is. Továbbá meg lehetett tőle tanulni azt a megfelelő mértéket, amelyről a beszélgetés elején esett már szó, és azt is, hogy inni, iszogatni csak rendszertelenül szabad, és ez egy fiatal színész számára rendkívül fontos útravaló volt. Remek szerepeket kaptam tőle, Csehovot tőle tanultam, ő volt az a szerző, akit én magas piedesztálra állítottam, mert szerintem az egész világirodalom tőle tanult, az ő nyomdokaiban járnak a szerzők az amerikaiaktól az északiakig.
Volt-e más olyan személy, aki nagy hatással volt az Ön hivatásgyakorlására?
Pártos Gézát mindenképp meg kell említenem még. Ő volt az osztályfőnököm, nagyon jelentős rendező volt. Fiatal színészek komplett légióit, osztályait vezette hosszú időszakokon keresztül. Hihetetlen hozzáértéssel és komoly pszichológiai alapokra építve készítette az előadásait. Ha erőteljesebb egyéniség lett volna, még nagyobb hírnévre tehetett volna szert. Nagyon sokat köszönhetek neki, mert abban a darabban, ami a pályám egyik alap darabját jelenti, Heinrich von Kleist Amphytrionjában Jupiter isten szerepét ő osztotta rám, akkor még a Főiskolán. Később, ’64-ben a Madách Színházban is megrendezte ezt a darabot, akkor a címszerepet kaptam, és Huszti Péter játszotta Jupitert. Egy címszerepet is köszönhetek Pártos Gézának, egy végtelenül kedves színdarabban, Jókai Mór A bolondok grófja című művéből készült vígjátékban játszhattam a címszerepet, ez egy zenés-énekes vígjáték volt.
Amikor a Madách ennyire meghatározóan zenés színházzá alakult át, akkor kompromisszum volt-e az Ön részéről az, hogy az intézménynél maradt vagy a zenés szerepek egyébként sem álltak Öntől távol?
Mindig voltak énekes szerepeim az előbb említett filmes szerepen kívül is. Életemben legtöbbet Psota Irénnel játszottam együtt, például a Yermában, ahol szintén énekeltem. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon két nyáron át is játszhattam A mosoly országában Hatfaludy Feri szerepét, ez is énekes szerep, illetve az Oliverben Mr. Bumble szerepe szintén énekes kvalitásokat kívánt. Énekes rádiófelvételeim is készültek, sanzonokat énekeltem és zenés-énekes darabokban játszottam ott is. A Madách átalakulásánál én végül is ott ragadtam, ez az igazság. Ekkor a koromnak megfelelő, kisebb musicalszerepeket kaptam.
Kiemelhetünk-e néhány olyan szerepet, amit különösen szeretett játszani, amik meghatározóvá váltak a pálya során?
Csehov Cseresznyéskertjében Tofimov szerepét mindenképpen említeném. Németh László Villámfénynél című darabjából készült tévéfilmben Bakos Béla főjegyzőt játszottam. Mindkettő rendezője Ádám Ottó volt. Molnár Ferenc Olympiájában Kovács Kapitány figurája áll nagyon közel hozzám és még egy ráadást mondok, amiről úgy érzem, hogy nagyon jól sikerült és nagyon szerettem, Pécsi Ildikó rendezésében a Ruttkai Éva Színházban Molnár Ferenc Hattyú című darabjában játszottam a nagybácsi, Jácint szerepét. Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című darabjában a Méltóságos szerepe sem maradhat ki ebből a sorból. De említhetném a Black comedy vagy a Játék a kastélyban című darabokat is, melyekben nagy örömmel játszottam.
Milyen érzésekkel készülődik a huszonkettedikei búcsúra a színpadtól, a közönségtől?
Tudnivaló, hogy minden ember életében elkövetkezik az idős kor időszaka. Ezt természetesnek, magától értetődőnek kell venni. Szinte törvényszerűnek kell tekinteni, én mindenesetre megpróbálok így nézni erre a periódusra. Színészként ez nehezebb, mert ilyenkor az ember már nem élhet azért, amit annak előtte hitelesnek, igaznak, jónak, becsesnek tartott a hivatása gyakorlása közben, amit halálosan komolyan vett. Fiatal korban annak örül a színész, ha a fiatal lányok hatáskörébe kerül, de később már sokkal komolyabb dolgokról van szó.
Mi az, ami az Ön számára fontossá vált?
Az, hogy bármit csinál az ember, azt véresen komolyan kell venni, mert az örök életre kihat. A legkisebb szerepet, a legkisebb feladatot a legnagyobb komolysággal kell abszolválni, mert különben semmit nem ér az egész. Én ma sem vesztettem el a hitemet a hivatásomban, a küldetésemben, nem vesztettem el a motivációmat arra, hogy mindig a jóra törekedjem. Bár egész életem pozitív katarzisok és infernális csalódások sorozata, én mégis boldog vagyok, hogy eljátszhattam azokat a szerepeket, amelyeket játszhattam, és halálosan komolyan vettem a hivatásomat. Ezt a hivatást elhagyni tragikus. És nem tudom nem tragikusan venni, hogy hivatásom teljesítése közben nem csak magamnak, de a közönségnek, az embereknek is szerezhettem egy kis örömet és vidám perceket. Az egésznek ez a lényege és ezért nagyon nehéz.
Van-e egy jól azonosítható momentum vagy ez inkább egy hosszabb folyamat eredménye?
Az utóbbi időben sokat játszottuk a Páratlan páros című darabot, és bár ebben egy nagyon kellemes és kedves szerepet játszottam, de éreztem, hogy valahogy nem megy már úgy nekem a színpadi lét, mint annak előtte. Sem fizikailag, sem hangilag nem éreztem már megfelelőnek. Rá kellett jönnöm, hogy Shakespearnek mindenben igaza volt, ez a hatodik vagy hetedik emberi korszak, amiben én élek. (Az Ahogy tetszik egyik monológjában, Shakespeare hét korszakra osztja az emberi létet – a szerk.) Ehhez az érzéshez adódott hozzá a pandémia időszaka, amikor a leállás szükségszerű volt. Sok mindent végigéltem a magyar történelemből, és sokszor féltem már. Ezt még a járványhelyzettel is megfejelve eljuttatott oda, hogy meghozzam ezt a döntést.
Írással is foglalkozik. Honnan eredeztethető az írás szeretete, tervez-e további köteteket?
Ez valahogy jött magától, régebben kollégáimról is írtam, Domján Editről vagy Márkus Lászlóról antológiákat, Fábri Magda volt ezeknek a köteteknek a szerkesztője. Kértek anyagokat tőlem, nekem pedig egy olyan belső késztetés volt az írás, ami legalább olyan belső izgalommal járt, mint a színészi hivatásom. A Maszk nélkül című könyvem második kiadásának anyagát nyáron írtam két hónap alatt, sokan bíztattak az első kötet megjelenése után, hogy írjak. A pandémia alatt amellett, hogy rengeteget olvastam, jó alkalom nyílt az írásra is. Lenne még anyagom egy vékonyabb kötet kiadására is.
Hogyan fognak telni a színház nélkül a napok, az íráson kívül mi az, amivel szívesen tölti el az idejét?
Márai Sándor azt mondja nekem írásán keresztül, hogy élj végre, hát bolond vagy te, ember? Mindig készen álltál, alig vártad, hogy dolgozhass, tetted a dolgod, tisztességes voltál, élj egy kicsit felelőtlenül! Arra gondolok, hogy milyen jó lenne néhány év még, egy napsugaras, kellemes öregkor utazással, némi felelőtlenséggel fűszerezve. A mai viszonyok között nem tudom, hogy ez meg tud-e valósulni, mert a járvány miatt szinte sehová nem járunk. Néha leülök a zongorához, és könnyedebb dallamokat, jazzes akkordokat játszom. Egyetlen lányom, aki férjével együtt lovasedző, és unokám Hamburgban élnek, telefonon tartjuk a kapcsolatot. Húgom zongoraművész, a járvány miatt másfél éve alig találkoztunk. Mindenesetre a december 22-i előadásra erőt veszek magamon, és mondok néhány mondatot búcsúzóul a közönségnek a második otthonomban.
