Mégis karácsony
Úgy emlékszem metsző hideg köszöntött be már december elején abban az évben, és nem engedett belőle még karácsonykor sem, pedig hó is esett, de nem hozott enyhülést. Hirtelen fogyott el a tüzelőnk, volt ugyan ígéretünk, hogy még az ünnepek előtt hoznak majd fát és szenet, de a fuvaros csak széttárta a karját, amikor egy este elmentünk hozzá, hogy adott szaván fogjuk.
Sajnálom, kipucolták a Tüzép udvarát, enni lehet rajta, olyan tiszta, mondta. Talán majd a jövő héten, addig tartsanak ki valahogy.
Így aztán 24-én reggel apám, aki éppen csak hazaért az éjszakai műszakból, mert egy kötélpálya karbantartójaként dolgozott, fogta a szánkót, az ásót és a baltáját, azzal nekiindult az erdőnek, hogy kiszabadítson egy régi, nagy tőkét a hegyoldalból, amivel két-három hétre elegendő tüzelőt biztosíthat a családjának.
Anyám összeszedett minden éghető kacatot a kamrából és a házvégéből, még egy kiszáradt csenevész fát is feldarabolt, és nekilátott az ünnepi ételek elkészítéséhez. Néztem, ahogy a spájz és a konyha között sűrűn libbent a ruhája, kezében ritkán használt eszközök és edények táncoltak az ablakon beeső fényben. Én kedvenc könyvemmel behúzódtam a legmelegebb zugba, ebédig elő sem jöttem.
Délben csak üres káposztalevest ettünk kettesben, később arra lettem figyelmes, hogy egyre gyakrabban veszi kezébe az asztali órát. Már itthon kéne lennie, mondta aggódva, és újra kiment a házból, hogy megnézze az utcát, nem látja-e érkezni apámat. Senki sem járt már a faluban, mindenki hazaért akkorra. A kocsma még délben bezárt, a stabil vendégek is kénytelenek voltak más elfoglaltságot találni maguknak a nap hátralévő részére.
Kettőkor anyám készülődni kezdett. Öltözz te is gyorsan, mondta, indulunk az erdőbe! De miért, kérdeztem rosszkedvűen, még be sem fejeztem ezt a könyvet. Egy óra múlva sötétedni fog, mondta, akkor már késő lesz keresni.
Gyorsan kiértünk az erdei útra, ami hosszan vezetett a fák közé. Ott már erősen szürkült, bár a hó még világított itt-ott, de az égen sötét fellegek hullámoztak, vég nélkül. Jaj, istenem, későn indultunk, nem fogjuk megtalálni, remegett a hangja. Hamar elértünk ahhoz a részhez, ahol a fák hirtelen süllyedni kezdtek, egy völgy meredek oldala szegélyezte az utat.
Kiabálnunk kell, tudsz hangosan kiabálni, kérdezte. Mint a focimeccseken a felnőttek? Úgy-úgy, csak gyorsan, siessünk! Apaaaaa! Apaaaaaa! Semmi válasz. Te menj tovább egyenesen, és folyamatosan kiabálj. Én elindulok a másik irányba. Amíg hallod a hangomat, ne félj, menj tovább minél hangosabban. Amikor már nem hallasz engem, fordulj vissza, itt találkozunk újra. A lényeg, hogy ütemesen szólongasd és fülelj a válaszra. Apaaaa!
Talán száz métert mehettem előre, egyre hangosabban kiabálva, valójában a rémület dolgozott bennem. Ugyanis nem tudtam eldönteni, hogy a falu szélén tanyázó kóbor kutyák, amik gyakran megzavartak minket, gyerekeket, ha erre bóklásztunk napközben, megijednek a hangomtól, vagy éppen ellenkezőleg, futva közelednek felém, hogy szétmarcangoljanak a sötétben. Apaaaa! Jól hallottam anyám hangját is, mintha az enyémet visszhangozta volna, egyre távolodva. Valami kutyaugatás féle is fölcsapott onnan, de aztán gyorsan el is halt, amikor a hirtelen beálló csöndben meghallottam valamiféle nyöszörgést a völgy hozzám közelebb eső részéből. Mintha egy kútban, nyakig vízbe merülve sóhajtozna valaki.
Itt… vagyok! Meresztettem a szememet, de semmit nem láttam. Aztán a fák között fény lobbant, ami néhány másodpercig pislákolt. Mint aki eszét vesztette, rohantam lefelé. Apa! Mi történt? A lábam, mondta elcsukló hangon, rádőlt a tőke. Keress gyorsan egy nagyobb követ, nekitámasztva az ásó nyelét talán meg tudod emelni annyira, hogy kihúzzam alóla a lábam. Itt a gyufa, de csak öt szálat használhatsz.
Annyira remegett a kezem, hogy az elsőt rögtön leejtettem a hóba. A második meggyulladt, vadul forgattam a fejem, nem igaz, hogy nem találok egy vacak követ, bosszankodtam magamban, amikor tele van az erdő, mert valamikor vár állt itt a hegytetőn, amit leromboltak a középkorban. Gyakran botladoztunk a szétgurult kövekbe, mikor az erdőt jártuk tavasztól őszig. A harmadik gyújtásra megláttam egy jókora darabot. Odacipeltem apámhoz. Tedd minél közelebb a tőkéhez. Csak annyi helyet hagyj, hogy a nyél beférjen a fa alá. Elsőre sikerült beillesztenem a résbe. Akkor most nyomd lefelé az ásót! Tiszta erőből belecsimpaszkodtam. Meg sem mozdult. Milyen kár, hogy anyád nem jött veled, ketten biztosan lenyomnátok. Anya itt van az erdőben, mondtam ijedten. Itt, hol? – kérdezte. Fönt az úton, csak ő az ellenkező irányba indult. Akkor futás, hívd ide gyorsan. Várj! Vigyél magaddal gyufát. De akkor téged hogy fogunk megtalálni visszafelé, kérdeztem. Vak sötét lesz, mire ideérünk. Add a kezed, mondta. Itt van öt szál gyufa, a skatulyát meg ketté töröm, az egyik fele a tiéd. Siess!
Hamar fölértem a kocsiútra, itt még sejlett egy kicsit a hó. Anyaaa! Anyaaa! Hirtelen megláttam, beburkolózva közeledett, kezében egy jókora botot tartva. Azok a loboncos kutyák, suttogta elhaló hangon, rám akartak támadni. Megvan apa, hadartam, csak nem tud fölállni. Beszorult a lába a tőke alá. Szó nélkül mentünk a sötétben. Amikor a nyomok letértek az útról csak egyet kellett kiáltanom, rögtön fölvillant a gyufa lángja.
Háromra, mondta anyám, húzzad lefelé! Teljes súlyával ránehezedett a nyélre és a tőke lassan megmozdult. Kint van, szólalt meg apám. Fáj, kérdezte anyám. Nagyon, válaszolta. Tegyünk rá egy kis havat, hátha segít. Eddig is abba’ vót, mondta apám. De most beindult a vérkeringés, azért jött meg a fájdalom. Gondosan beborította hóval a sérült részt. Tudod mozgatni? Egy kicsit. Akkor helyre jössz. Ülj föl a szánkóra, fogd meg a szerszámokat. Én húzom, te meg tolod kifelé, fordult hozzám anyám. A tőkéért majd holnap visszajövünk, a szomszéd segíteni fog. Reggelről meg kihívom az orvost, majd eldönti, be kell-e feküdnöd a kórházba.
Kínkeservesen föltusakodtunk az útra. Amikor végre kiértünk, szó nélkül lerogytunk a szánkó mellé. Rá se gyújtasz, fordultam apám felé. De, most már rágyújthatok. Innen már könnyebb lesz. Alig hogy hazaértünk, anyám fölkapta a hátikosarát. Rögtön jövök, szólt vissza, csak úgy mentében. Negyed óra múlva lobogott a tűz a sparhertben, a vacsora melegedett. Akad egy kis borunk is, mondta csillogó szemmel, azt hiszem, most már koccinthatunk a nagy ijedségre. Mégis csak karácsony van!
