(Bakos András Isteni testek c. kötetéről, Tiszatáj Könyvek, 2021., 68 oldal, 2490 Ft)
Bakos András Isteni testek c. verseskötete vékonyka, mindössze hatvannyolc oldal. Valaha egy kreatív írás kurzuson az oktató költő elmagyarázta, hogy szerinte egy rendes szerzőnek mindössze száz darab megjelenésre alkalmas verse keletkezhet élete során, és nem igazán van mit közölni még huszonévesen, mivel az emberrel semmi jelentős sem történhetett, maximum az lehet tragédia, ha elfogy a sör a kocsmában. Bakosnak ez az első kötete, tehát a felvázolt modellt követte, sokat tapasztalt és megélt, újságíró munkája során látott valódi tragédiákat, melyeket leírt és harminchetüket ebbe a kötetbe rendezett.
A borító szilvakékjéből élénken világít a lakozott, sárga felirat: Isteni testek. Azonban hiába keresünk a versekben bujaságot, vagy szenvedélyes érzelmeket, vágyat, szerelmet, másfajta, kiterített testeket találunk, nem szexi bikiniseket, még a tengerparton sem. Istent nyomokban megtaláljuk Bakos lírájában, de inkább a megszokott, megnyugtató vallásosságot, mint a mindenek feletti erőt vagy az elítélő dühöt és büntetést. Egy interjú szerint a szerző még bokszolni is csupán a mozgás kedvéért jár, nem a dühét levezetni, nem akarja mindenáron kiütni az ellenfelét.
A kötet három részre tagolódik. Az első, terjedelemben leghosszabb, az utazásról szól, a tisztes távolról. Egy baráti társaság elmegy vidékre, hogy együtt töltsenek pár napot a Hazalátogatásban. Aztán a szerző elvisz minket, olvasókat Pestre, a Nyugati pályaudvarra, a Beszéj hozzájuk című verssel. Végül már az országot is elhagyjuk, hirtelen Erdélyben találjuk magunkat, majd a Levélben Glasgowban, és a Szabályos háborúban a messzi Közel Keleten. A szakasz a végső utazással, a temetéssel zárul.
A könyv második része az otthonmaradást járja körül, a Látogatásban rácsodálkozik a közvetlen környezetre, a Sötétebb árnyalatban a lakótelepi kockaházra, a Mexikóban sem utazunk, kiderül, hogy egy ivó, ami korábban vasműszakiként működött, most meg Fakocsmának hívják a helyiek. Meg a kocsmárosról, aki a Most jobban otthont teremt az elárvult gólyáknak, fészket készít és repülni tanítja őket.
A harmadik, rövidke fejezet a hiányé. A Télvízben a szerző az apa és az idő hiányát fejtegeti, a Kék tóban az élelemét, a Tavaszi aggófűben az egészségét, a Hősökben egy szeretett személyét.
Bakos András szociográfiai pontossággal megalkotott képeivel ráirányítja figyelmünket mindazokra a társadalmi, közösségbeli visszásságokra, örömökre, melyeket fontosnak tart, higgadt, nyugodt hangnemben, nem viselkedik váteszként, nem ítélkezik, nem okoskodik, meghagyja a rádöbbenést, a felismerést, az útkeresést az olvasónak. Ugyan van egy elbeszélőnk, aki mindig ugyanaz a személy, de leginkább higgadtan sorolja a történéseket, tudósít, mint egy újságíró:
„Odafönn most is várnak / az ajtóban, mint tavaly. Szeretnék, / ha nem mennénk be, de nem állnak / az utunkba.”
Bakos a történelmi igazságtalanság miatti dühöngést meghagyja nekünk. „a búzamezőn állnak, / előre hajolnak, / fölegyenesednek. / Megint. Őket várjuk.” „Mások nem kérvényeztek, / csak építettek.” „a füstszag mindenképpen bekúszik. / Folyton érezzük a kabátokon, függönyön. / A mosás itt nem segít semmit.” jelenti ki a szerző higgadtan, káromkodás nélkül.
A szerző lírájával hozzásegít ahhoz a lelassuláshoz, amire az évnek ebben a szakaszában szükségünk lenne, hogy ne az ént helyezzük előtérbe, hanem egy közösségben, a miben gondolkodjunk. Jöjjünk össze, élvezzük egymás társaságát, ami „Nem is vendégség, / mert napokra összeköltöztek.”, és ahol „A lélek, meglehet, magyar vizsla,/ éjjel tűri a fagyos szelet, de ahogy / hajnalban az első meleg tenyér / végigsimítja, látványosan reszket / a teraszon”.
Kíváncsian várom a következő hatvanhárom verset!
