+ Interjú

Érintés paradoxon a két csempe közötti fugában – beszélgetés Goda Gábor rendező-koreográfussal

Érintés paradoxon

A november 30-án, a Nemzeti Táncszínházban debütáló Érintés Paradoxon előadásuk kapcsán beszélgettünk Goda Gáborral.

Érintés paradoxon, próbafotó: Dusa Gábor
Keresés a weben

Amit mi csinálunk, az a fuga – ami elválaszt és összeköt

Artus – Goda Gábor Társulata

Goda Gábor, az Artus alapítója a kortárs magyar előadóművészet megkerülhetetlen ikonja, stúdióját és társulatát egy gyártelepen működteti. Megannyi művészeti ágnak teret adó előadásaik nagyobb lélegzettel, akár éveken át készülnek, de Kérész Művek címen futó sorozatukban nem riadnak vissza az egyetlen nap alatt életre hívott performanszoktól sem. A november 30-án, a Nemzeti Táncszínházban debütáló Érintés Paradoxon előadásuk kapcsán beszélgettünk a társulatvezető.

Érintés paradoxon

Goda Gábor, fotó: Schiller Kata

Az utóbbi pár évben ez már a harmadik olyan darab, ami az Artustól némiképp szokatlan módon, „rendes” kőszínházi keretek között kerül színre.

Már egészen a kezdetekkor dolgoztunk hagyományos színházi környezetben, olyan helyeken, ahol szétválasztunk egy teret, nézőtérre és színpadra, aztán küzdünk, hogy összekapcsoljuk őket. Azért vonultunk ki, állandó rezidenciaként választva az Artus gyártelepét, hogy ne válasszuk szét a színteret és a nézőt: legyünk egy térben! Visszamenni így a hagyományos színpad-nézőtér viszonylatba nekem inkább kalandos, mintsem komfortos.

Viszont pont ennek a darabnak talán segít, mert paradox helyzetekről van szó. Vagyis, mégiscsak visszamegyünk most oda, hogy szétválasztunk valamit, amit aztán össze akarunk kötni. Ezt ugyan nem nagyon szeretem, de közben rájöttem, hogy illik a darabnak a koncepciójába. A kapcsolat mint olyan, nem máshol van, mint ebben az elválasztó vonalban. „Normál” színházi helyzetben a nézőtér és a színpad között, tehát majdnem, hogy ott kellene csinálni az előadást.

Nem ott készül, de talán érzelmileg ott történik meg. Erre hoztuk azt a hasonlatot – már a munkafolyamatban is –, hogy olyan, mint a csempe közötti fuga: az oda kell. Egyrészt, hogy elválassza a csempéket egymástól, másrészt, hogy összekösse őket egymással. És innentől kezdve van az a talányos kérdés, vagyis attól paradox az egész, hogy ez a találkozási tér, ez a közös közeg, valójában elválaszt minket, vagy összeköt? Valószínűleg mind a kettőt csinálja egyszerre, és ettől a paradoxontól érezzük valóságosnak. Mert nem kizárólagosság van, hanem tudjuk, hogy ellentmondás feszül ebben, és ettől válik nagyon életszerűvé.

Érintés paradoxon

Érintés paradoxon, próbafotó: Dusa Gábor

Az előadás címe Érintés Paradoxon. Nem tudok nem párhuzamot találni a Weight-flow Contact-tal…

Persze, ez ugyanonnan ered. A Weight-flow-ban azt boncolgatom most már évek óta, hogy amikor két ember összeér – és kifejezetten a tapasztalati, érzékelő, fizikai, tapintó érintést értem ez alatt – akkor az hol történik. És, hogy ott mi történik, abban a pontban, ahol összeérnek. Egyikük sincsen benne, de valójában mind a kettőjük benne van: ott van az a közös valami. Azok a pontok, amik ezen kívül esnek, az mindenkinek a saját territóriuma. Ő akkor abban van. De abban a testek azon pontjai, ahol a másikéval összeérnek, közös ponttá válnak. Erről szól a Weight-flow tanítása és számos gyakorlata: hogy ebbe a pontban hogyan tudnak figyelmet és egyensúlyt vinni, hogyan tudják egymást megtámasztani a résztvevők.

Az Érintés Paradoxon előadás pedig olyan, mintha most ezt a pontot kezdeném „bezoomolni”, felnagyítani – hogy vajon mi minden történik ott, hogy születnek, vagy nem születnek meg ezek a közös pontok.

Itt ér össze a többéves, évtizedes keresés, kíváncsiság, hogy mitől működnek a kapcsolatok, mitől van egy kapcsolatban egyensúly, és az hol történik? És ott, abban a pontban – vagy, ha úgy nézzük, a két csempe közötti fugában – mi történik…

Azt olvasom, az előadás műfaja: Artus.

Nem tudok mást kitalálni.

De ezzel azt is mondjuk, hogy az Artusnak van egy saját nyelvezete, egy mással össze nem téveszthető kifejezési módja.

Ez azt is jelenti, hogy nem behatárolható. Tehát bárhogyan akarom megnevezni: táncnak, színháznak, kortárs színháznak, vizuális színháznak, fizikai színháznak, összművészeti előadásnak, valami mindig kilóg, meg néha nem igaz – mert egyszer ilyen, egyszer olyan. A lényeg az, hogy nem stílusokban meg rendszerekben gondolkodunk, hanem abban, amik mi magunk vagyunk.

Márpedig, ha zenészekkel, vizuális művészekkel, szobrászokkal, táncosokkal, színészekkel és „más csepűrágókkal” dolgozunk együtt, akkor ez mind belekerül. És nem faraghatom le arra, hogy ez most egy koncert vagy egy táncelőadás lesz, mert nem tudom, mi lesz. Az biztos, hogy valamiféle olyan alkotás formálódik belőle, ami élő, mert egyelőre élő emberek még mindig voltak benne. De nagyon sokszor installációs tárgyak és vetítés is van.

Úgyhogy azért, mert nem tudom már létező stílusokban vagy formanyelvekben megfogalmazni, hogy mi ez, azt mondtam, hogy akkor legyen ez önmaga. Egyébként ez a gondolkodásmód analóg a már említett fuga dologgal. Tehát azt mondjuk, hogy összekötögetjük ezeket a csempéket: a koncert csempéjét, a tánc csempéjét, a színház csempéjét, a zenéjét – akárhányan is vannak egy fürdőszobában…

Én meg azt vallom, hogy a fugában vagyunk, és ezt a fugát tágítjuk folyamatosan. Hozzáér a tánc, hozzáér zene, installáció, minden (is).

Jellemző Rád, hogy egyes alkotótársakkal hosszú időn át dolgozol együtt, ugyanakkor friss emberek is gyakran kerülnek egy-egy produkcióba. Az Érintés Paradoxon zenészei hogy kerültek képbe?

Őket most rábíztam a zeneszerzőre, Zombola Péterre, mert szerettem volna, hogy bejöjjön valami más, valami új, olyan, amiről én sem tudom még, hogy milyen lesz. Meglátjuk, egy kicsit játszunk ezzel is.

Szereplők, színészek, táncosok, vagy akár a képzőművészek kapcsán, ha újat szeretnék keresni, akkor a Kérész Művek sorozat a legjobb eszközöm ehhez. Felkérek egy alkotót, hogy vegyen részt egy Kérész Művek rész létrehozásában. Ez tulajdonképpen egy beszélgetés és egy egynapos, intenzív munka, de olyan együttműködést igényel, olyan figyelmet, olyan intenzitást, kreativitást és csapatmunkát, ahol egy nap alatt minden kiderül. És pontosan tudom, hogy akkor, na, ővele nagyon szívesen fogok dolgozni, és ő is el tudja dönteni, hogy akar-e a csapattal vagy velem dolgozni.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top