Páratlan páros – Hogyan gyógyítsuk a hisztériát? – „Intenzív lelkiélet”
Klári lopva bámulja a szerkesztőségben előtte ülő nőt. Olyan negyvennek saccolja a korát, elegánsan öltözött, drága szövetből készült ruhában, nem házilag eszkábált, hanem neves szabónál készíttetett, valaha divatos szabással. Már senki sem hord ilyen krinolinszerű szoknyát fodros kabátkával, esetleg a cselédlányok az asszonyuk levetett göncét. Meg aztán a bordó szín is erősen megfakult a sok mosástól, valószínűleg ez lehet a hétköznapi kimenő ruhája az ügyfélnek. Talán egy dzsentrifeleség, akinek az ura elkártyázta a birtokot, és most hivatalt vállalt, a neje meg a régi jómód darabjaival álcázza a szegénységüket.
Klári már hatodszorra olvassa a hirdetést, mintha csak gépelési hibát keresne, pedig most a döbbenete ellenére sem sikerült mellé ütnie, nem tévesztett egyetlen betűt vagy közt sem. Aztán úgy tesz, mintha csak a szavakat számolná, de a megrendelő tisztában volt az aprók terjedelmével, és a szöveg belefér a keretbe.
ELŐKELŐ intellektuel (pszichiáter, orvos) megnyugtató ismeretségét keresi intenzív lelkiéletet élő nő. Választ „Terese Fabiani”a hirdetőbe
A gépírónő kínjában hangosan kimondja, amit gondol.
– Nézze, nagyságos asszonyom. . .
– Özvegy Rothné, Teréz, ha kérhetem, kisasszony – vág közbe a másik.
– Nézze, Roth asszony, fogalmam sincs, melyik rovatba tegyem a hirdetését. Mert ugye, ez nem egy normál házassági hirdetés. De nem is a szokványos üzleti állás- vagy kereskedelmi ajánlat, amikor pomádét vagy gyarmatárut adnának el. Más jellegű szolgáltatásokat meg nem hirdethetünk – teszi hozzá Klári halkan, belepirulva.
Persze felveszik a kéjhölgyek burkolt ajánlkozó üzeneteit is, de nem lehet belekötni a szövegbe, erre Szoboszlay úr kitanította. Ugyan minden úriember tudja, mit is ajánlgatnak a cédák pontosan, de kimagyarázható. Nagyon ügyel a főszerkesztő arra, hogy ne sértsék meg a törvényt, nehogy becsukják a lapot. Viszont valamiből élni kell, ez valami pedig a hirdetés. Jóval többet hoz, mint az előfizetések. És a kéjhölgyek ajánlatai ismétlődnek, kell az új kuncsaft. Vagy találkozó a régivel.
– Beteg vagyok, amint látja, kezelőorvost keresek, aki segítene rajtam – válaszolja erőtlenül az asszony. Klári feltehetőleg hitetlenkedő képet vág, mert kérdés nélkül folytatja: – Tudom, hogy nem látszik rajtam semmi, úgyis ez a gond, hiába megyek itt el a jó öreg Felhévízi doktorhoz, csak felír valami csukamájolajat, meg elküld fürdőre. Utóbbi biztosan segítene, ha eltölthetnék néhány hetet Abbáziában, de mióta szerencsétlenül megözvegyültem, nem engedhetem meg magamnak. Ahogyan a bécsi pszichiátert sem, akihez korábban jártam. Míg élt szegény megboldogult uram, ő komolyan vette a betegségem, mivel átélte velem a borzalmakat.
– Nagyon sajnálom, nem akartam megbántani. Jobbulást kívánok!
– Köszönöm, kedvesem. De higgye csak el, már megszoktam, senki sem hisz nekem! Mert ugye a hisztériának nincsenek külső, testi jelei, csupán a lélek beteg. Hirtelen jön a melankólia, majd a búskomorság, semminek sem tudok örülni, elönt a méreg hirtelen. Dühömben török-zúzok, hozzávágom az első kezem ügyében levő tárgyat a mellettem levőkhöz, nem törődök vele, hogy az a nászajándékba kapott Meisseni kávéscsésze, (már nincs egy ép szervizem se), vagy a napernyőm, illetve, hogy kit sebezek meg vele. A legutóbbi szolgálót is elüldöztem, majdnem kiszúrtam a szemét, mikor az ernyővel püföltem szegény párát, egy túl forró tea miatt. Pedig hát a teát forrázni kell, nem lehet hideg vízben áztatni. Látja, józanul, mint most, értem én, de olyankor kifordulok magamból, mint egy fúria, mindent és mindenkit elpusztítok, letarolok, mint a nyári vihar. A lány még az ajánlólevelét sem várta meg, elmenekült, egy óra alatt összepakolt. A cselédközvetítő nem hajlandó másik szolgálót hozni nekem. És férjhez menni sem tudok így, egy új férj nem viselné ezt el. Szegény megboldogult Manó (az elhunyt Roth úr), legalább ismert olyankor is, amikor még egészséges voltam. Aztán a sírba tettem – hadarja a nő, levegőt sem véve közben.
– Ennyire veszélyes, mit tett a férjével? – húzódik önkéntelenül távolabb a megrendelőtől Klári.
– Jaj, nem én gyilkoltam meg! Isten ments! De gyomorbaja lett az idegtől – sírja el magát Rothné.
A bugyellárisában kotorászik, Klári úgy gondolja, hogy biztosan zsebkendő után kutat, gyorsan előhúz egy, remélhetőleg tisztát, a fiókjából, odanyújtja. Csak a vihart megelőzendő, hátha némi gondoskodás megnyugtatja. A nő szipogva folytatja.
– Köszönöm, kedvesem. Szóval, hetente jártam a bécsi pszichiáterhez, az segített. Egy bordó paraván mögött volt egy szék, ő onnan adta az utasításokat, míg a segédje megmasszírozott. Nagyon jóképű, bajszos fiatalember volt, erős kezekkel, mint egy hentes, szerintem valami ilyesmi lehetett, mert a beszédje alapján meglehetősen tanulatlan ifjú volt. Persze nem az eszére, hanem az erejére volt szükség, a doktor finom kezei nem bírták volna. Az orvos csak akkor lépett be a paraván mögé, mikor már hangosan szuszogtam, félrelökte a fiút és a vékony ujjaival befejezte. Mivel a szoknyám felhajtották, nem láttam semmit, de a végén mindig kivágtam a magas cét. Akkor befejezte.
Klári csupán a monológ végén fogja fel, mit is masszírozott a jó doktor. Kezdi érteni, mit hiányolt az asszony, és úgy gondolja, a legegyszerűbb megoldás mégis a házasság lenne, meg a házasélet. De nem meri kimondani, tart a nőtől, nehogy tombolni, törni-zúzni kezdjen a szerkesztőségben. Beszélnie kellene Szoboszlayval, hogy fizessen neki valami pótlékot, mint ami a tűzoltóknak jár a veszélyes munkavégzésért.
– Most nem tehetem meg, hogy Bécsbe utazzam. Pedig olvastam valahol, hogy már kifejlesztettek egy gépet, ami kiváltja a fárasztó kézi masszírozást. Gondoltam, hátha valamelyik orvos szeretné rajtam kipróbálni ezt a csoda masinát, hajlandó vagyok viselni a káros hatásait is. Vagy tanulmányt írna, és kellene neki valami érdekes eset. Ugye, milyen jó ötlet? – néz reménykedve Klárira Rothné. A gépírólány bólogat, majd hirtelen ötlete támad.
– Tudja mit? Beteszem az üzenetek közé, oda illik.
