Tűnődések 6. – Férfibánat
Dilemmáink kínjában, avagy embert próbáló kérdések a reggeli zoknik és a nemzetközi glóbusz szférájából. Egy író, olvasó, gondolkodó, és kalkuláló ember tűnődései arról, hová tart századunk, mit vigyünk magunkkal, mit hagyjunk el, és hány cukorral igyuk a reggeli kávét. Filozofikus szemlélődés a kultúra, a gazdaság, a zoknik, a tőzsdék, a kávéscsészék, no és nem utolsósorban a könyvespolcok világából. Eheti téma: Férfibánat.
A szerelmes szív ha megszakad, tán még az ég is sírva fakad. Férfibánatot visz a szél a toszkán dombok fölött. Questa mia canzone / Inno dell’amore – kezdi énekét a már korosodó olasz úr. Hófehér ing, napszemüveg, deresedő haj, és az ismerős tenor hang. Messzire viszi a szél a bánatát. Fájdalmában osztozik fiatal barátja, aki kihozta a dombok közé csellóját is, hogy együtt adják elő a melodrámát. A téma örök: a szerelem.
Énekelhetné ezt egy férfi Texasban, egy másik Moszkvában, vagy akár hasonlóan bánatos férfiak az afrikai pusztában. Élet, halál, szerelem, és van még pár téma, amelyek örökké velünk vannak. Mindegy hogy ősközösségben éltünk, vagy a piramisok lábainál, eszkimó kunyhókban, középkori várromoknál, vagy a modern felhőkarcolók árnyékában. Teljesen mindegy. Szívünk ugyanúgy örül, vagy épp megszakad. Elkísérnek minket az érzelmeink mindenhová. A mennybe emelnek, vagy a pokolba taszítanak. Most épp az olasz dombok közt siratja az elmúlást a világ egyik legkiválóbb tenorja, Andrea Bocelli:
Helyszín: A Csend Színháza (Teatro del Silenzio), Andrea Bocelli szülőfaluja mellett, kint a dombok közt megépített nyitott amfiteátrum, ami évente egyszer helyszíne egy nagyszabású művészeti előadásnak, de az év további részében színpad nélkül és üresen áll. Ezrek jönnek össze évente egyszer itt, hogy átadják szívüket és szellemüket a művészetnek. Egyébként hallgat a színház, és hallgat a táj.
Húsz éves a dal, és ahogy Andrea Bocelli is egyre korosodik ott az olasz tájban, az valami különös varázst ad hozzá. Ráadásul a dal túlmutat a szerelmen. A melodráma tárgya nem csak egy hölgy, hanem maga a szülőföld szeretete és az elmúlás. A gyerekkor, a tiszta reggelek, a táj, a dombok, a mezők, a bor, a malom… és aztán eljön az idő, hogy egyszer ettől végülis mindannyian elköszönünk. Igen, ahogy a csend színházában is évről-évre lebontják a színpadot, jön a búcsú, a naplemente és az elmúlás. Marad a szél, ami borzolja a fűszálakat, az eső, a nap, a felhők, a dombok és a táj, igen, azok maradnak, úgy, ahogy évezredek óta állnak ott, csendben és némán. Ma limpido è il mattino / tra i campi un gran mulino / lì è nato il mio destino – De a tiszta reggeleken, ott áll egy malom a dombok közt, ott, ahol a sorsom született.
Írta: Séra András, a tűnődő Kolostor Őre
