A Titán a cannes-i filmfesztivál legmegosztóbb filmje már a fesztivál napjaiban is kiemelt figyelmet kapott. A vetítésekről csapatokban vonultak ki a nézők, állítólag volt, aki el is hányta magát, de a bent maradtak közül is sokan takarták el a szemüket, és hangos szisszenésekkel reagáltak a filmben megjelenő bizarr és felkavaró jelenetekre. Pedig aki ismerte Julia Ducournau nevét, előre számíthatott a sokkoló képsorokra: a fiatal francia rendezőnő már első filmjével, a Nyers című brutális kannibáldrámával is erősen felzaklatta a közönséget.
A film az ünnepélyes díjkiosztón már az Arany Pálma hivatalos kihirdetése előtt is a figyelem kereszttüzébe került. A gála háziasszonya a díjkiosztó elején megkérte a zsűrielnököt, Spike Lee-t, hogy mondjon egy pár köszöntő szót a közönségnek, mire a kissé zavartnak tűnő rendező azt motyogta: az Arany Pálmát a Titán kapta. Ezután gyorsan félbeszakították, de innentől mindenki azon izgult, hogy akkor most tényleg kap-e Pálmát a Titán, vagy sem. Kapott.
A díj híre után sokan mélyre hatoló, korszakos mesterműként, mások pedig perverz, elmebeteg, betiltandó borzalomként beszéltek a filmről, amely mától a magyar mozikban is látható, természetesen 18-as karikával. A Titán nem éppen randifilm vagy könnyed hétvégi kikapcsolódás, de a nyers, erőteljes vízió, a meglepő kontrasztok, a metaforák ereje és a mindvégig jelen lévő humor és a gyengéd és megható végkifejlet emlékezetes és egyes pillanataiban váratlanul felemelő élménnyé teszik.
A thriller-testhorror főhőse egy fiatal nő, Alexa, aki gyerekkorában autóbalesetet szenvedett, és koponyacsontjának egy részét titánötvözetből készült protézissel helyettesítették. Alexa ezután az emberek helyett inkább az autók felé fordult. Már gyerekként a kocsikat szerette ölelgetni, és most, fiatal nőként is autós erotikus tánccal keresi a kenyerét: egy villódzó lézerfényekkel megvilágított csarnokban hempereg és vonaglik a kiállított autók motorháztetején, a férfi nézők nagy örömére. Később a filmtörténet egyik legbizarrabb szülésjelenetében is főszerepet kap egy autó, illetve az őt anyatejként tápláló fekete olaj.
Alexa alakja olyan, mint egy sportfürdőruha-modellé, arca azonban karakteres, kifejezéstelen és markáns. A mellén tetoválást visel: Love Is a Dog From Hell (‘a szerelem a pokol kutyája’). Bár a férfiak által körberajongott szexi táncosnő, kedvesség, puhaság vagy nőiesség nincs benne. Rögtön sejtjük, hogy nem annyira hősnőt, mint inkább antihőst fogunk benne megismerni, és nem csalódunk – bár a film első perceiben tanúsított magatartása rögtön extrém módon felülmúlja a várakozásainkat. Itt hallottuk a vetítésen az első felszisszenéseket, és itt szabadult el az a gyorsvonat, amelyre a Titánnal felültünk.
Alexa ugyanis ámokfutó gyilkos, aki érzelemmentesen, de annál vehemensebben szeret ölni. Mindegy, miért: ha valaki kicsit is megzavarja, halállal lakol, de ha csak rosszkor van rossz helyen, akkor is könnyen a nő acél hajtűjének áldozatává válhat. Született gyilkos, vagy a körülmények tették azzá? Nem tudhatjuk, de a kíméletlen öldöklés egyre öncélúbbá, gyakoribbá és érthetetlenebbé válik.
Egy idő után azonban úgy tűnik, Alexának is elege lesz mindebből, és egyszer csak úgy dönt, hogy egy több mint tíz éve eltűnt fiúnak adja ki magát, akit plakátok segítségével keresnek a mai napig. Elköti a mellét és egyre gömbölyödő terhes hasát, és eltöri a saját orrát is, hogy jobban hasonlítson a fiú mesterségesen megöregített portréjára. (Ezen a ponton a korábbiaknál talán még több és hangosabb felszisszenést hallhattunk a kétezres cannes-i moziban.) És itt hirtelen fordulatot vesz a történet: a korábbi elidegenedett, brutális borzalomsorozatot felváltja egy gyengéd kapcsolat kibontakozásának meseszerű története, amelyben két súlyosan sebzett, boldogságra vágyó ember fordul egymás felé a legmeglepőbb módon. A gyilkos szörnyeteget most már esendő embernek látjuk, ahogy a gyermekét kereső apa iránt is szeretetteli részvétet érzünk, aki mindenáron el akarja hinni, hogy tényleg a fiát kapta vissza. A leszbikus, érzelmek nélküli amazonból – hónapokkal saját szüleinek meggyilkolása után – félénk, szerethető tinédzser fiú lesz, aki apjával közösen újra felfedezi azt, hogy milyen szeretetben, családban élni.
Alexát a korábban ismeretlen Agathe Rousselle alakítja: korábban nem szerepelt még nagyjátékfilmben, de felejthetetlen arcát és kegyetlenül magával ragadó játékát biztos, hogy sokszor fogjuk még látni. Partnere az egyik legfoglalkoztatottabb francia színész, a cannes-i filmfesztivál állandó vendége, Vincent Lindon, akit új oldaláról ismerhetünk meg a fájdalmában megtébolyodott, szánalomra méltó, ugyanakkor nagyon szerethető, gyengéd apa szerepében.
A Titán az elmúlt időszak talán legkülönlegesebb, leginkább felzaklató és legtitokzatosabb filmje, amely egészen biztosan nem való mindenkinek, de aki hagyja magát sodorni a megmagyarázhatatlan őrülettel, különleges moziélménnyel és sok elgondolkodtató kérdéssel mehet haza.
