23 éve foglalkozom dokumentumfilmekkel, de a Bachmann tanár úr és az osztályához hasonlóan érdekfeszítő alkotást keveset láttam. A film hossza ne riasszon el senkit, 3 óra 37 percet töltünk a székhez szögezve, sírunk, nevetünk, s egyre intenzívebben érezzük, mennyire színes és végtelenül izgalmas az élet.
Pedig az első képsorok, mondhatni, szokványosak: álmos gyerekek buszra szállnak, sorra megérkeznek az iskolába. Az első meglepetés az osztályterem, ami kevéssé emlékeztet iskolára: böhöm dobszerkó, gitárok, kanapék a fal mellett. Nyugodt, határozott férfihang fegyelmezően megismételteti a tanulókkal a bejövetelt, majd javasolja, hogy aki fáradt, hajtsa le pár percre a fejét a padra. Mikor eljátsszák Dylan Knocking on Heaven’s Doorját, az aktuális pedagógiai keret minden külső elemét megismertük, ezeket tölti ki a diákok és a tanárok személyisége tartalommal és élettel. Amely életnek szerves, de nem elsődleges alkotórésze a német nyelv és irodalom, az angol- és matematikaórák sora. A néző lépésről lépésre követheti azt a folyamatot, ahogyan a kilenc különböző országból – elsősorban Törökországból, de Kazahsztánból, Marokkóból és Szardiniáról is – származó, a hesseni Stadtallendorfban élő, nagyon eltérő szociális és vallási hátterű és képességű gyerekekből megalakul a 6. osztály. December elejétől június közepéig létrejön az a kis közösség, melynek minden tagja úgy képes a gyökereit vállalni, hogy közben megtanul kötődni ahhoz az országhoz, amelyben él, jól beszél németül, megismeri Németország, valamint szűkebb pátriája történelmét.
A mindig sapkát viselő Dieter Bachmann megviselt rocksztár kinézete dacára minden gesztusa született tanár benyomását kelti, pedig korántsem az. A saját gyerekkori iskolai emlékeiről csupán unalom és verekedés jut eszébe. A tanítással történt első próbálkozása is kudarc volt, egy év után bedobta a törülközőt. Jó ideig kőfaragással foglalkozott, s mint a filmben, hozzá is jöttek gyerekek. Egy hasonló foglalkozás után, 40 fölött hívták el az iskolába, s kezdett újra tanítani. Bachmann a filmbeli „valamiből meg kellett élni”-poénkájával az érzelmeit is leplezi. Csak tanártársának mondja el whiskyzés közben, akkor is szemérmesen, mennyire sokat jelentenek számára a gyerekek.
„Az idő múlásával megtanultam, hogy a legjobb, ha hallgatok a diákokra, ha odafigyelek arra, amit akarnak, s az mindig nagyon más volt.”
Bachmann-nál a tanórák hol versírással, hol sporttal telnek, míg más foglalkozások a festésről, a zenéről vagy éppen a zsonglőrködésről szólnak. A közösség kialakítása, a gyerekek motiválása érdekében arra van szükség, hogy Bachmann képben legyen, milyen a diákok élethelyzete, milyen a viszonyuk a családjukhoz, környezetükhöz. Az osztály foglalkozásai már-már pszichodráma-jellegűek, melynek tétje, sikerül-e Bachmannak személyes szinten érdekeltté tenni tanítványait azon tantárgyak elsajátításában, amelyeknek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy beilleszkedjenek.
Bachmann tanár úr a személyisége egyenességével, tiszta kommunikációval, ám sohasem bratyizva arra vezeti rá a gyerekeket, hogy bízzanak magukban. Átadja nekik ennek a titkát is: magukra odafigyelve koncentráljanak egymásra, önfeladás nélkül segítsék egymást. Amit persze nem hangzatos szövegekkel ér el, hanem finom empátiával, amelynek révén a gyerekeket képessé teszi arra, hogy hangot tudjanak és merjenek adni a negatív érzelmeiknek is. Az is teljesen rendben van, megbeszélhető, nem kötelező „jó”-nak lenni napi 24 órában.
A film legérdekesebb vetülete az, ahogyan Bachmann egyszerre képes empatikusan személyes, ugyanakkor az iskolai kereteket konzekvensen betartató autoritás lenni. A film indítása – a gyerekek kiküldése az osztályból – dramaturgiai jelentősége menet közben még hangsúlyosabbá válik, hiszen a tanári munka egyik legnehezebb feladatát, a fegyelmezést értelmezi újra. Bachmann úgy tanítja meg a szabálykövetést, hogy rugalmassága és őszintesége mellett jól értelmezhetően határokat szab. Nem mossa össze a szerepeket felnőtt és gyerek között, józan távolságot teremt. Ez a távolság egyszerűen szükséges ahhoz, hogy az ember évekig képes legyen ezt a munkát végezni, vallja.
A rendező, Maria Speth figyelmét Bachmann hívta fel Stadtallendorfra, erre a kis ipari városra, amelyet így jellemzett a rendezőnek: „színes, multikulturális hely, mint Kreuzberg, kicsiben és vidéken”. Bachmann jóvoltából a tananyag része az is, hogy meglátogatják a helytörténeti múzeumot, ahol a gyerekek megismerhetik, hány hullámban kerültek a városba török „gastarbeiterek”, akiknek a munkájára szükség volt, de a német társadalom évtizedekig vajmi keveset tett azért, hogy integrálja őket, ami óhatatlanul sérelmekhez vezetett. Tudniuk kell arról is, hogy a náci múlttal történt szembenézés volt az oka, hogy a városka 1977-ben megváltoztatta a nevét.
A filmet az idei, 71. Berlinalén mutatták be, ahol megnyerte a zsűri díját. Ám addig hosszú út vezetett. A 2016-17-es tanévben zajlott fél éves forgatás idején 240 óra anyag született, s Maria Speth a következő három évet a vágószobában töltötte. A stáb ugyanis a forgatás alatt egyre jobban „beleszeretett” a gyerekekbe. Együtt ettek és zenéltek, segítettek a házi feladatokban, forgattak a családoknál is, még a mecsetbe is beengedték őket. A felvételek mindezt híven tükrözik: nemcsak hogy senki nem néz a kamerába, észre sem veszik a jelenlétét. A film emblémája az a jelenet, amely az egykori fegyvergyárakhoz vivő, fűvel benőtt ipari sínpárokat mutatja. A távolban alig észrevehetően elhalad két ellenirányú vonat. A rossz körök utáni újrakezdés lehetőségének szépségéhez fölöslegesek a szavak. A Bachmann tanár úr és az osztálya mérföldkő, ami mind a dokumentumfilmezésről, mind a tanításról alkotott nézetek újragondolására ösztönöz.
Írta: Boronyák Rita
Bachmann tanár úr és az osztálya /Herr Bachmann und seine Klasse, német dokumentumfilm magyar felirattal, 2021, 217’, 12 éven aluliaknak nem ajánlott! Rendező: Maria Speth. Forgatókönyvíró: Maria Speth, Reinhold Vorschneider. Operatőr: Reinhold Vorschneider. Szereplők: Dieter Bachmann, Aynur Bal, Önder Cavdar. A filmet a Cirko Film forgalmazza.
