Jakabovics Tibor előbb faültetésbe kezdett, majd könyvet is írt Mókusugrás címmel (ITT írtunk róla). Ha nem csak sajnálkozunk a világ sorsán, akkor összekapcsolódhat a teória és a praxis. Ha ez kicsiben sikerül, sikerülhet nagyban is.
– A könyv címe Mókusugrás, alcíme pedig Ültess fát!. Az én olvasói értelmezésemben az előbbi a szöveg irodalmi jellegére, utóbbi pedig egy „valós életprogramra” utal. Ez így megáll? Nevezhető a faültetés életprogramnak?
– A csuda tudja, hogy mi ez, talán tekinthetjük egyszemélyes mozgalomnak. Azt nem mondhatom, hogy életprogram lesz, mert fenntartom magamnak a jogot arra, hogy abbahagyjam a faültetést. De erre most elég kicsi esélyt látok… hiszen mi az, ami történhet? Lehet, hogy hirtelen megváltoznak a nézeteim? Mindjárt ötvenhat éves vagyok, ilyenkor az ember nézetei már nem nagyon csavarodnak, legfeljebb csiszolódnak. Lehet, hogy elveszítem az ültetéshez szükséges fizikai képességet? Lehetséges, de nem érzek magamon erre utaló jeleket. Szóval összességében végülis maradhatunk abban, hogy ez egy életprogrammá csavarodó egyszemélyes mozgalom.
– Sajátos módon, bár a könyv egyértelműen irodalmi alkotás, mégis úgy tűnik, ha az életedről faggatlak, akkor is a könyvről beszélünk. Hogyan keveredtél erre az útra?
– Jó volna előállni valami szépen felépített gondolati ívvel, arról, hogy a nagymamám valamelyik cselekedete mennyire megérintett, s aztán ez a momentum vissza-visszaköszönt az életemben, míg a tettek mezejére nem léptem. De ez nem így van!
Azt gondolom, a ma élő ember irgalmatlan mennyiségű ingert kap, és nem nagyon látni az egésznek az eredőjét. Innen egy pofon, onnan egy furcsaság, amott is történik valami, ami a nyakunkba szakad… ki tud ebben rendet tenni? Ezt az egészet inkább egy konstellációs kérdésnek látom!
– Ami azt jelenti, hogy… mi is jelent?
– Nekem van három kicsi gyerekem, a legnagyobbik tizenhárom, a legkisebb nyolc éves. Ez a helyzet együtt jár valamiféle életvitellel, és szükségszerűen a jövő vizsgálatával. Muszáj előre tekinteni, hiszen a gyerek most kicsi, aztán nagyobb lesz, aztán valamit tanulnia kellene, és meg kell találnia a helyét a világban. Ha ebből a nézőpontból közelítek a jövő felé, akkor rettenetesen kevéssé tetszik az, amit látni vélek. A valószínűsíthető jövők közül az, amire rálátásom van, nem néz ki jól.
A másik konstellációs kérdés, hogy ki, milyen. Én ikrek vagyok, és bennem élő valóság a szétszakítottság. Egyrészt nagyon jól esik szemlélődni, másrészt meg folyton-folyvást csinálnék valamit. A cselekvés mindig is fontos volt az életemben… rettentően elegem van abból, hogy hajlamosak vagyunk úgy elmélkedni, hogy közben a fizikai világot szinte megtagadjuk.
– Például?
– Hosszan elmélkedhetnénk arról, milyen jó lenne, ha a világ biológiai sokszínűsége és egyensúlya megmaradna. De közben senki nem csinál semmit, amiből egyenesen következik, hogy az egyensúly nem maradhat meg.
A sok-sok vektornak aztán lesz egy eredője, amikor az ember bepipul, elkap egy ásót, és ledug egy fát.
– Ez mikor történt?
– Ha kell, napra pontosan meg tudom mondani, de nagyjából két éve. Sokat ad maga az élmény, hogy hogyan érzi magát az ember, miközben az ásójával hadonász. Persze, ehhez érdemes tudni, hogy itt, mifelénk kimondottan vicces a talaj: mészköves üledékes izgalom. Szóval maga az ásás is önálló program tud lenni.
– Hogyan/miért válik ez mozgalommá? Pláne egyszemélyes mozgalommá?!
– Nem szeretem, amikor hátsó szándékok után kutatva fürkésznek engem: miért nyomul?, mit akar?, jó fejnek akarja magát mutatni?
Pedig a kutya fülét! Még beszélni is terhes erről az egészről, így ez a mostani interjú is egy fura helyzet. A faültetés egy idő után nagyon mély belső indíttatássá erősödött, s ráadásul valahogy úgy, ahogy az ember a levegőt veszi. Nem beszélünk arról, hogy most veszek egy levegőt, aztán meg kifújom, no, most megint…
Annyira része lett ez az életemnek, hogy már a családomnak – sőt nekem – se tűnik fel. Olyan magától értetődő természetességgel megy az egész. Egy pici fát elültetni nem telik negyed órába. És akkor már nagyon babusgatva van! Nem tud nem-beleférni a napomba. S a nap végére ott marad az érzés, hogy csináltam valami értelmeset.
– A gyakorlati kérdésekről faggatnálak még, mert nehéz elképzelnem, hogy miként néz ki ez az egész a hétköznapokban. Mit ültetsz, mikor, hová, visszajársz öntözni? Idén nyáron visszajártál locsolgatni?
– Az eredetileg elhatározott „napi egyet ültetek” jó elképzelés volt, de jelentősen túlszárnyaltam, hiszen ha úgy alakul, akkor nem lehet napi egynél megállni. Lett közben egy saját csemete-kertem, s ha úgy jön ki, akkor akár négy-öt fát is elültetek egy nap. Összességében túl vagyok a kétezredik fán. Ez pedig már annyira sok, hogy nem is mindre emlékszem. A zömét azért még tudom, hogy hová ültettem, van olyan, amire egy bevillanó emlék nyomán rácsodálkozok, s aztán el is megyek megnézni, hogyan boldogul.
Fontos, hogy nagyon ne kelljen locsolgatni, mert irreális lenne ennyi fához visszajárni. Az a tapasztalatom, hogy nagyon kevés az olyan kiültetett csemete, ami nem marad meg. Nem kell semmi különöset elképzelni, ásóból is elég egy kicsi, rövid nyelű darab. Meg kell egy kevés föld, és egy jó csemete, ami elfér egy pohárban.
– Milyen fák ezek?
– Kifejezetten törekszem arra, hogy hosszú életű – tölgy, cser, bükk – fákat ültessek, néha egy-egy gyümölcsfa is lehet köztük. A cseresznye amúgy is olyan, hogy ha valahol mosolyog, akkor megtaláltatik, s az arra járó örömmel vesz belőle egy-két szemet.
– Tehát szinte minden és bármi?
– Majdnem, de kifejezetten kerülöm az egzotikus, tájidegen fajokat. Nem megyek el egy faiskolába valami spéci gránátalmafáért, mert az egy másik műfaj: számomra közegidegen. Jól lehet tudni, hogy a mi éghajlatunkon mi az, ami megélhet akár néhányszáz évet is…
– A mi változó(!) éghajlatunkon?!
– Például a tölgyfa egy igazi szomjazóművész, nagyon bírja az extrém időjárási viszonyokat. Azt érdemes megnézni, hogy mi az, ami magától is tájalkotó tud lenni.
– Akkor ez a projekt jócskán túlterjed a saját kerted határain. Elindulsz, a hónod alatt két-három csemetével, meg az ásócskáddal…
– Igyekszem minél többet gyalog járni, s olyankor a fácskák kikandikálnak a táskámból, míg keresem a helyet. Van olyan fácskám, két cser, amit [itt egy Balatoni város híres közparkjának neve hangzik el] ültettem el. Ilyen-olyan okból sokszor járok arrafelé, és még megvannak, szépen növekednek. Szerintem azt hiszik, hogy a városi parkfenntartók tették oda. De megtalálhatók a fáim mindenfelé, útszélén, erdő szélén, játszóterek mellett.
– Erdőszélen?!
– Megszólított egyszer egy leány, azt mondta, hogy a könyvbe beleolvasva arra jutott, hogy olyan szívesen ültetne fákat! De egy erdő szélén lakik, s ott annyi fa van, mint a nyű! Hová ültessen?! Jó félórámba telt, míg megértette, hogy az a fa, amit nem ültet el, pont eggyel kevesebb, mint ami lehetne. Az erdő mellett lehet ültetni, ha az erdő szélétől másfél méterre ültet, azzal már hozzátett a természethez. Látszott a szemén, amikor megértette: nem az a kérdés, hogy az ő értékítélete szerint ott, helyben sok fa van, vagy kevés…
– Azt mondod, egyszemélyes mozgalom. Mégis a lány példája és a könyv születése azt mutatja, hogy a mozgalmad elkezdett kifelé kommunikálni. Ez a könyv célja?
– Nem tudom, egy könyvnek van-e/lehet-e célja. Ez olyan, mintha a megszületett gyerekemre azt mondanám, hogy az a célja hogy…
– Persze, általánosságban én sem beszélnék „egy könyv céljáról”, de ebben a konkrét esetben volt olyan érzésem, mintha el akarnál érni valamit (valakiket). Az alcím meg különösen olyan, mintha bíztatnád valamire az olvasót.
– Hááát, ha így gondolod, akkor legyen így. De én inkább arról beszélnék, hogy mindenkinek legyen meg a saját egyszemélyes mozgalma. Közelítsünk másfelől!
Általánosságban elég jól látszik, hogy a mozgalmakkal az emberiség mire jut. Ne mondjuk, hogy semmire sem, mert azzal talán lekerekítjük a válaszunkat. Szerintem nem jó mindent közösségben csinálni, mert a közönség nagyon jól eltakarja a lényeget. Ha van egy halom ember, akkor nem kell gondolkodni, nem kell megélni, nem kell felelősséget vállalni a saját tetteinkért. Ha van tömeg, akkor oda lehet állni mások közé, és ez nagyon kényelmes. És még jó érzés is! Milyen jó érzés, ha ott áll ezer ember, és együtt üvöltik, hogy… Velük üvöltök én is, és együvé tartozunk.
Biztos jó érzés, de én ezt nem akarom. Ennek így nincs értelme.
– Ez elég radikálisan hangzik!
– Szerintem, mi, emberek teljesen hülyék vagyunk. Egy faj, ami annyi lehetőséget kapott, mint mi, nem élhetne vissza ennyire a lehetőségeivel. Az, amit az emberiség tesz, ami felé az emberiség – saját döntései miatt – halad, rémületes. Ha valaki kívülről az űrből nézi ezt az egészet, és kívülről próbál rájönni, hogy mi zajlik itt, biztosan megzavarodik. Ha hazakerül a saját közegébe, akkor tuti, hogy ápolni fogják valami ottani pszichiátriai intézetben. Mert azt, amit az emberiség önmagával tesz, nem lehet feldolgozni. Tényleg borzasztó!
– Ezt sokan nem akarják még belátni!
– Van némi természettudományos ismeret a fejemben, és banálisan egyszerűnek tűnik az is, ami a Földdel történik, és az is, amit tennünk kellene. Az autó, de még a tömegközlekedés is kipufog. Ki lehet számolni, hogy mennyi a káros anyag kibocsátás. Ki lehet számolni, hogy ebből mennyi a te részed, ki lehet számolni azt is, hogy ezt hány fa képes feldolgozni.
– Azért nagyban folyik az eszmecsere arról, hogy mit kellene tenni!
– Az emberiség vadul gondolkodik azon, hogy miként fog átállni háromszáz év alatt egy olyan szisztémára, aminek nincs károsanyag kibocsátása. De ebben a három évszázadban pont elfogy annak a lehetősége, hogy elérhessük ezt a célt. Ismerve a belső mozgásokat, az emberiség arroganciáját és kivagyiságát, nehezen elvárható, hogy radikális lépések történjenek. Egyszerűen azért, mert nem tudunk a kényelmünkből kiszállni. Ezért inkább azon érdemes gondolkodni, hogy mit kell a kényelem mellé csinálni ahhoz, hogy így-úgy sikerüljön egy egyensúlyi állapotot létrehozni. Fontos lenne, hogy tegyünk valamit, és ne csak elmélkedjünk róla.
– A Mókusugrás alapján úgy tűnik, neked volnának konkrét javaslataid!
– Igen, de ezek az én személyes megoldásaim, és az én személyes világom alkatrészei. Nagyon jól el tudom képzelni az emberiséget egy – nagyon kényelmes és komfortos – méhkaptárszerű épületben. Szokták mondani, hogy az emberiség elfér egy köbkilométeres kockában, és ez nagyjából így is van… ahhoz képest, hogy milyen kicsi helyen elférhetnénk, egészen elképesztő, hogy mennyit foglalunk el. Ha egyensúlyt akarunk, akkor vissza kell adni a teret a természetnek. De hogyan? Ki akar egy négyezer emeletes panelházban lakni? És itt elakad a megoldás.
Én a Mókusugrásban azt akartam elmondani, amit egyesével, szóban elmondtam egy nagy rakás embernek. Ha valakivel beszélgetek egy-két órát, akkor látom, hogy érti a problémát, és megérintve érzi magát. Nyilván ez a saját közegemre vonatkozik, hiszen nem fogok az utcán idegeneket győzködni. Azok, akikkel beszéltem, biztattak, hogy írjam le. Így lett ez a könyv.
– Nehéz volt az írás?
– Ez egy kézből kicsorgós könyv. Leültem az írógép mellé és írtam, írtam, írtam, s egy ponton azt vettem észre, hogy elkészült.
– A Mókusugrás egy sokrétegű könyv, a gyerekkori emlékek mellet vannak benne anekdotikus epizódok ugyanúgy, mint a jelenre vonatkozó elemzések és a jövőre vonatkozó tervek és elképzelések. Ezek mind összeépülnek egyetlen szöveggé, de olvasóként nem tudom megítélni, mennyire tudatosan szerkesztett a kötet. Olyan, mintha…
– Semennyire sem tudatos, sőt! Azt mondják, hogy jó olvasni – én ezt nyilván nem tudhatom –, de írni jó volt, az biztos. Hagytam, hogy a gondolatok vigyenek úgy, ahogy egymásból következnek. Mert egymásból következnek akkor is, ha ez nem mindig nyilvánvaló. Vettem egy nagy levegőt, elkezdtem írni „valamit”, és beleringatódva a szövegbe hagytam, hogy előugorjanak az emlékek és gondolatok. Írás közben vissza-visszaolvastam, de nem találtam benne felesleget. Olyan lett a szöveg, mint egy szövet. Ez nem egyetlen szál, amit végigkövethetsz, ez inkább a szálak összekapcsolódása. A könyv – számomra is rendkívüli mértékben – spontánul alakult, s azt hiszem, hogy ebből a szempontból olyan, mint az élet. Úgy sorjáznak a benyomások, ahogy az életben is. Én még a nagyszüleim által részese lehettem egy mára nagyon archaikusnak tűnő világnak. Ugyanakkor az eszmélésem idején már megjelentek azok a számítógépek, melyeknek utódai ma olyan nagy befolyással bírnak az élet minden területén. Akkor voltam egyetemista, amikor a rendszerváltozás megtörtént. Összességében kaptam mindenből mindenfélét, és ez mind bennem van, amikor a világról gondolkodom. Gazdag időszaka ez a történelemnek, s azt hiszem, örülhetek annak, hogy most élek. Rengeteg tanulság van.
– Hogyan lett „vége” a könyvnek? Tudtad, hogy „ennyi volt”, amikor kitetted a pontot, vagy az csak egy szusszanás, és készül a következő kötet?
– Készülnek a következő kötetek, most éppen egy gyerekkönyv készült el. Az írás is olyasmi lett az életemben, mint a faültetés, nem tűnik penitenciának. Kijönnek belőlem a könyvek, aztán a sors meg az idő majd eldönti, volt-e értelme. A Mókusugrásnak elkészült a német és az angol fordítása, most készül a spanyol változat…
– Idegen nyelven értik azt, hogy „mókusugrás”?
– Nem, ezért azt a kellően provokatív címet kapta a kötet, hogy „Az én fáim tartják az eget”. Kivettük az alcímet is, mert az meg sok lett volna.
Készül a Mókusugrás mellé egy képeskönyv is – ugyanaz a formátum –, és most úgy saccolom, hogy kétszáz oldal körül lesz a kötet. Rövidebb-hosszabb novellák és nagyjából másfélszáz kép áll majd össze benne. Kicsit kiegészítve a Mókusugrást, arról szól, hogy milyen gyönyörű és milyen tragikus ez a világ, ahol élünk.
– A Mókusugrásban is összeér már a világ szépsége és tragikuma. De összességében – faültetés, könyvírás… – optimistának tűnsz az egyszemélyes mozgalmaddal együtt.
– Én azt gondolom, hogy nem vagyok optimista. Tudom, a jövőre vonatkozó forgatókönyvem megvalósulási esélye alacsony. Az, ami a valóságban zajlik, azért olyan rettenetes, mert az emberek nem értik, hogy mi történik, és ez mivel jár. Nem értik. Az „uralkodók” sem értik. Ha kapnék három órát és elmagyarázhatnám, hogy hagyják a csodába a tanácsadóikat, az összevissza magyarázó érdekembereket… akkor lehet, hogy holnaptól ők is fákat ültetnének, és elzárnának néhány csapot. Sokféle kifutása lehet annak, ami most zajlik a világban, de – éppen mert ez egy edukációs kérdés – beszélni kell róla. Ha csendben maradunk, akkor soha nem fogják megérteni. Az én optimizmusom a halálraítéltek optimizmusa: mind úgy születünk, hogy meg fogunk halni. Így éljük végig az életünket, de nem tölthetjük azzal az ajándékba kapott éveket, hogy a halál miatt aggódva ne csináljunk semmit.
