Van nekünk a kortárs magyar irodalomban egy hazudós költőnk. Sokan szeretik őt, rajonganak a verseiért, élvezettel olvassák a prózáját is, és közben sejtelmük sincs róla, hogy hazudós. Én most veszek egy nagy levegőt, és lesz, ami lesz, leleplezem őt: a mi szeretett hazudós költőnket úgy hívják, hogy Lackfi János!
És hogy miért állítom ilyen határozottan: Lackfi János hazudós? Csakis azért, mert van képe azt állítani magáról, hogy idén 50 éves!
Haha! Még hogy 50! Hát mégis ki az a sültbolond, aki ezt elhiszi neki? Aki személyesen ismeri őt (ilyen volnék én is!), az jól tudja, hogy folyton sürög, pörög, szalad és tesz-vesz, méghozzá akkora hévvel, energiával és lelkesedéssel, ami egy cukorboltba beszabadult óvodást is megszégyenítene.
Hát lehet 50 éves az a férfiú, aki olyan, mint egy folyton fel-felrobbanó energiabomba? Ilyen korban már panaszkodnia kéne, hogy itt fáj, meg ott fáj, a lépcsőket is nehezen bírja, mert hát nyúzza a csúz, és különben is rohangált ő már eleget. Ehhez képest Lackfi tele van életerővel, vidámsággal, és ami még ennél is fontosabb, jobbnál jobb versekkel, amiket azonnal le is ír és átad nekünk.
Ő mégis állhatatosan azt állítja, hogy idén lett 50 éves. Hogy ezt elhitesse velünk, naiv olvasókkal, még arra is képes volt, hogy az internet mindenféle adatbázisában születése éveként 1971 szerepeljen. Fogalmam sincs, hogy sikerült ezt elérnie, de aki olvassa az írásait (és én olvasom!), annak pontosan éreznie, tudnia kell, hogy Lackfi János valójában gyerek, méghozzá egy zseniálisan verselő és író örök fiatal.
Szerencsére a mi hazudós költőnk rendre leleplezi önmagát. Itt van most éppen jó példának a legfrissebb kötete, melynek címe Nevető családfa. Olvassunk csak bele bátran! Mindjárt látni fogjuk, hogy Lackfi milyen magasságból tekint a világra: bizony gyerekmagasságból! Mindent játékosan, kedvesen, gyerekszemmel lát, és ettől az általa mutatott világ rögtön megtelik színekkel.
Álljon itt bizonyítékul a kötet címadó verséből néhány sor:
Apukám susogós herceg,
anyukám lila láng, serceg,
hugicám bugyogós popsztár,
öcsikém nagy-üres hombár,
nagyanyám szöszölős kotlós,
nagyapám trolibusz, pótlós,
zenegép vagyok én, kócos.
Hát írhat ilyet egy ötvenéves költő, kérem szépen? Ugye, hogy nem! Egy ötvenéves költő általában már csak az őszről, a lehulló levelekről, az elmúlásról szokott verselni, Lackfi viszont megnevettet, sőt kacagtat, mikor elénk idézi a kisfiú gondolatait, aki nincs kibékülve a saját Szupermenével, vagy leírja, miként utazik a nagycsalád a kisbuszban.
A hazudós Lackfi János új kötete olyan válogatást nyújt a családról, szülőkről, nagyszülőkről és gyerekekről szóló verseiből, ami örömet okoz minden korosztálynak. Magunkra ismerünk – magunkra ismertet! A versek hangvétele modern, napjaink szókincsét bátran használja, és rendkívüli módon őszinte, sokszor önironikus. Sokat nevethetünk, azután jön egy-egy váratlan szó, verssor, amitől hirtelen meg kell állnunk és el kell gondolkodnunk az élet árnyékosabb dolgain is, hogy aztán a költő ismét kézen fogjon és napsugarasabb vidékekre vezessen minket.
Lackfi János tehát hazudós, legalábbis ami az életkorát illeti, de sebaj, mert mi éppen azért a benne rejlő csalafinta gyerekért szeretjük őt, akit a verseiből előcsengeni hallunk.
Köszönjük, hogy vagy nekünk, János, és köszönjük, hogy nem vagy hajlandó megöregedni!
